2014. szeptember 3., szerda

Chapter Seven - In the woods

Sziasztok!

Tudom, megint késtem, ezer bocsánat érte, és vigasztaló csókok repkednek ezerrel, viszont meg kell értenetek, amiért ez a következő néhány hétben még lehet hogy így marad. Előfordulhat az is, hogy egy-két hét kimarad résztechnikailag, mert kezdenek elfogyni az előre megírt dolgaim, de igyekszem majd lendületben maradni és elkerülni mindezt. Tudom, a suli ócska kifogás, és nem is használnám, ha nem lenne igaz. Elkezdődött a tizenegyedik év, ami már ugyebár számít, és van olyan tárgy, amiből fel kell húznom magam, ilyen meg olyan vizsgákra kell készülni, és a suli történetében először kilenc-tizedik óráink is vannak. Én megkérdeztem a tanárokat, néhány régebbi diákot, tesómékat, és olyat aki nem itt, de már végzett, és soha senkinek nem volt még kilenc-tizedik órája, pláne nem többször is. Csengő sincs, a tanárok is megdöbbentek.

Magyarán annyi volt a lényeg, hogy bocsánat a késért most is, és előre is, mert lehet még ilyen.

A kommentet (fogok válaszolni is, csak előbb letudom a biogén elemeket) és pipákat köszönöm, feliratkozóknak nagyölelés innen is. Szorítsatok nekem, ahogy én szorítok értetek!:)

Kellemes olvasást!

Chapter Seven – In the woods

Derek hamarabb csukta be előttem az ajtót, minthogy beülhettem volna a kocsiba.
- Mit akarsz, Derek?
- Stiles apja a seriff a városban – közölte. – Miután elmentetek, befutott egy hívás három öngyilkosról, az erdő közepén. Mindez egybeesik azzal, hogy hazatérsz, berendezkedsz…
- Gondolod, hogy hazajövök a szülővárosomba kinyírni három embert, aztán lelépni? Derek, hol hagytad a logikád, a gimiben? – ráncoltam a homlokom. – Ez az összeesküvés elmélet nagyon aranyos hobbi, de szeretnék hazamenni, letusolni, és meginni egy nagy adag vért, a pengém örömére – lóbáltam meg a dobozt. – Tudod, ma a te drága Scott barátod megint leszívta az agyamat.
Bee

- A rendőrség nagy erőkkel kezdte meg a nyomozást Beacon Hills mellett, az erdő mélyén, ahol két turista az ösvénytől eltévedve három nő testét találta meg. A fiatal nők valószínűleg valamilyen szekta tagjai voltak, és rituális áldozatként lettek öngyilkosok. – A hírolvasó monoton hangja majdnem álomba ringatott, de amint kimondta a város nevét, kipattantak a szemeim. Félálomban fetrengtem a kanapén, egy puha takaróba csavarva magam.
Baldwin alig percekkel a meglepő halálesetek híre után lépett be a bejárati ajtón. Csapzott volt, koszos és izzadt, a cipőjéből csavarni lehetett volna a sarat. Az arcán egy fura seb éktelenkedett; különössége leginkább magában a létezésében merült ki, hisz alapvetően a vámpíroknál is gyorsabban gyógyul.
- Jó reggelt, Bee.
- Neked is, Bald. Merre jártál az éjjel? Vártalak tegnap – kíváncsiskodtam óvatosan, majd a reggelire irányuló kérdésére a konyha felé intettem válaszként.
- Volt egy kis dolgom, amiről magam szerettem volna gondoskodni.
- Beacon Hills mellett, az erdőben? – A kérdésem meglepte, mert összehúzott szemöldökkel nézett fel rám a kávés bögréjéből. – Benne volt a hírekben, épp az előbb mondták.
- Aggódnom kéne?
- Azt hiszik, hogy rituális öngyilkosság volt – legyintettem. A dzsekijét az egyik székre dobta, barna pólója megfeszült az izmain, mire hirtelen jobbnak éreztem hamar elkapni róla a tekintetem.
- Ezt szeretem az emberekben – nézett rám vigyorogva. Ilyenkor a naivabbik énem őszintén boldognak látta, ám az a részem, amelyik ismerte, csupán egy olyan pszichopatát látott, akinek összejöttek a dolgok. – Olyan bájosan naivak.
- Miért… haltak meg? – Teljesen biztos voltam benne, hogy nem akartam tudni, de meg kellett kérdeznem.
- Velük kezdődött egy folyamat, aminek az eredményeképp eltörlöm Audrey Crusade-et a föld színéről.
Három hangos koppanás hangzott az ajtó felől, ami félbeszakította Bald szinte szégyentelenül kárörömben úszó nézését. Az ajtóhoz lépve fáradt nyűglődéssel tártam azt szélesre.
- Reggelt! – vetette oda a folyosón álldogáló lány. Hosszú, sötétbarna tincseit kontyba kötötte, néhány huncut tincs mégis szeplős, különleges arca körül ugrált.
- Neked is. Segíthetek?
- Én kértem, hogy jöjjön ide, Bee – termett mellettem Bald hirtelen. Hatalmas tenyere a derekamra csúszott, ami egyszerre töltött el bizsergető boldogsággal és feszélyező félelemmel. Baldwin időzített bomba volt, és ennyi idő után sem tudtam rájönni, mi okoz robbanást. – Ő itt Lauran. Boszorkány, és úgy gondoltam, a segítségünkre lehet.
Képtelen voltam eldönteni, ezt most sértésnek vegyem-e vagy sem, de végül arra jutottam, hogy így se, úgy se mondanék egy árva szót sem.
- Kerülj beljebb, kérlek. – Baldwin nekem félig hátat fordítva tárta ki a karját, és invitálta beljebb az idegent, akinek a létezéséről valahogy elfelejtett említést tenni az elmúlt néhány hónapban.
Egy pillanatra elkaptam Baldwin pillantását, és újra végigfutott az agyamon az immár oly sokszor átrágott gondolat; mennyi minden elrejthető egy jóképű arc mögé.
Baldwin zöld szemeivel, szeplőivel és kisfiús, mégis férfiasan markáns vonalaival és izmaival a mai világban már modelltől kezdve színészen vagy énekesen át bármi lehetett volna, egészen egy mekis eladóig, akinek csak annyit mondd az ember, hogy „Jó napot!” és „Köszönöm!”, mégis ösztönösen azt gondolnánk, hogy milyen helyes srác, milyen jólelkű ember lehet. Zsivány mosolya rejthetne egy Shakespeare-t idéző irodalomtanárt, egy gyógyulófélben lévő játékfüggőt, egy feltörekvőben lévő politikust. Ám mindezek helyett, egy veszélyes és őrült pszichopata ördögi terve bújt meg a több száz éves íriszek mögött.
Mire feleszméltem, már nagyon belemelegedtek a beszélgetés… helyett a sustorgásba a kanapén, így én jobbnak láttam kicsit odébb vonulni, és hagyni, hogy kialakuljon a dolog.
Amikor egy-két órával később a lány végre eltűnt a lakásomból, kissé morcosan, és teljesen szótlanul tettem keresztbe a karom, és a csípőmmel a pultnak támaszkodva néztem, amint Baldwin arcán elterül az a sokatmondóan semmit jelentő mosoly, ami olyan végtelenül kiismerhetetlenné tette.
- Alakulóban van már a mesterien agyafúrt, kidolgozott, és ördögien lehetetlen terved? – kérdeztem végül, minden szarkazmusomat belevegyítve ebbe az egyetlen mondatba.
- Igen. De miért hallom úgy, hogy féltékeny vagy? – kérdezte Baldwin, miközben ide-oda téblábolva lengedezett, és összehúzott szemmel mért végig többször is, egymás után.
- Nem vagyok féltékeny. Miért lennék? Elvégre mindkettőnket használsz, a céljaid elérése érdekében, jól mondom? – vágtam vissza azonnal, habár korábban sosem gondoltam ebbe bele tudatosan. A felháborodott gondolat egyszerűen ott lappangott a tudatom szélén, és arra várt, hogy előrukkolhasson.
Baldwin tekintete megvillant, mint az éhező kígyóé, ami prédára lelt.
- Történt valami, amiről tudnom kéne, Bee? Mert ha nem, akkor azt ajánlom, fejezzük be ezt a beszélgetést – tűrte fel a pólója ujját, majd fenyegető felsőbbrendűséggel tornyosult fölém.
- Nem. Nincsen semmi – fordítottam hátat, majd berobogtam a szobámba, ahol egy éles balkanyarral kikanyarodtam az erkélyre. A korlátra támaszkodva vettem mély és zilált levegőket, igyekeztem megnyugtatni a tomboló gondolataimat és a zakatoló szívverésemet.
- A konyháig hallani, ahogy dobog a szíved, mi lenne, ha esetleg elárulnád, mi a franc bajod van – közölte, és a látszólag teljesen nyugodt, és kedvesen selymes hangja mögött én meghallottam a pattogó dühöt.
- Nincs én nekem semmi bajom – sziszegtem, annak ellenére is, hogy minden ízemben remegtem a félelemtől, mert tudtam, hogy bármelyik pillanatban képes kiszorítani belőlem az élet utolsó szikráját is.
Alig telt el a másodperc tört része, Baldwin ott magasodott fölém, alig tíz centire tőlem, láttam, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed.
- Nem értem, miért kell ennyire körmönfont, bonyolult, és sok ember életét igénylő tervet kitalálni ahhoz, hogy egyetlen ribancok kinyírj.
- Azért, mert az a ribanc, sokkal nagyobb büntetést érdemel, mint az egyszerűen megváltó halál. Az egész univerzumot csavarja meg újra és újra, valahányszor levegőt vesz, egészen ezernyolcszázhatvannégy óta. Nem gondolod, hogy elég nehéz lesz ezt kibogozni?
Lenyűgözött a lelkesedés és a szenvedély, ami sugárzott belőle, mikor arról beszélt, hogy véget vessen egy életnek.

Negatív értelemben.

Audrey

Habár végtelenül fájdalmas volt hallgatnom Peter tömény hülyeségét, ami megállás nélkül, szarkazmusban tocsogva áradt belőle, mint a levegő, amit kifújt, mégis megérte elmennem aznap este az erdőbe. Annak ellenére is, hogy minden porcikám tiltakozott ellene.
A fák közt lapulva Peter végre befogta a száját. Derek válla alig centikkel volt az állam alatt, a hátára támaszkodva figyeltem az eseményeket, miközben Peter egy pár méterre álló vaskos fa törzse mögött lapult meg. Figyeltük a rendőröket, ahogy sárga riasztó szalaggal körbevették a területet, ahogy kitették a számokat és mindent lefényképeztek. Utat engedtek a patológusnak, aki néhány segítőkész rendőr segítségével, a vizsgálat után zsákba helyezte a holttesteket, majd egy nagy fekete furgonnal elhajtott.
A rendőrök még koránt sem végeztek a nyomozással, úgy tűnt még órákig dolgozni akartak a helyszínen. Nem igazán igyekeztek elvonulni onnan.
Derek hirtelen felpattant, átugrotta a bokrot, majd magabiztos, hosszú léptekkel a seriff mellé sietett. Mikor a középkorú férfi, akinek kezdődő ráncaiban több aggodalom ült, mint amennyit emberi lélek el tudna viselni, meglátta Dereket, szemei felcsillantak, majd körbekapta a tekintetét a terepen, és a helyettesével kiürítette az eset környezetét.
Odaléptem hozzájuk, nyomomban Peterrel, akiből szinte áradt, hogy semmi kedve az egész hajcihőhöz. Legjobb tippem szerint egyszerűen benne volt a félsz, hogy esetleg őt is megpróbálják feláldozni, így szeretett volna utánajárni, hogy egy lépéssel előrébb kerüljön. De inkább nem kérdeztem.
Dinamikus mozdulattal nyújtottam ki a karom, mint normál esetben tettem volna; a seriff kétkedő, idegenkedő pillantással helyezte vaskos, érdes tenyerét az enyémbe, és mutatkozott be.
- Stilinski seriff. Magáról beszélt a fiam?
- Minden bizonnyal – biccentettem, és miközben a vérfarkasok is munkához láttak, én egyenesen ahhoz a területhez léptem, ahol nem sokkal korábban még a hullák feküdtek. A vér fémes, nehéz szaga megfeküdte a levegőt. Az avar alatt egy jókora tócsa terült el; jobban mondva három. Minden test helye alatt egy. 

                                                                        ●●\●●
Ne félj megosztani velem a véleményed!:)

Fruzsii

2014. augusztus 31., vasárnap

Chapter Six - Ritual


Sziasztok!

Az iskolakezdőknek sok sikert az új évre, remélem egyedül én rettegek tőle halálosan. Tudom, fáj az utolsó nap, legszívesebben és is sírva fetrengenék, de ez van gyerekek. Kitartás!:)

Tudom, elegetek lehet már belőlem, de a barátnőmmel nagyon sok Percy Jackson fanfictiont kerestünk, és nem találtunk. Jobban mondva kettőt találtunk, de az egyik One Directionös volt, a másik pedig... Érdekes. Ezért belekezdtünk egy történetbe, és ugyan még csak a fülszöveg van fent, remélem valakit megfog annyira, hogy elmentse magának a honlapot:)

Szóval Percy Jackson fanfiction, az Olimposzt hőseit mellőztük. Saját szereplőkkel dolgozunk, csupán az eredetiek is felbukkannak:)

Katt a képre!


Chapter Six – Ritual

Klaus mély, rekedtes hangja, ami mindig úgy simogatta a lelkem, mint a puha selyem, most is úgy ölelt körbe, mint a legdrágább kelme. Puha volt, meleg és lágy, elvesztem benne, de pillanatok alatt kellett összekapnom magam, hogy ez senkinek se szúrjon szemet.
- Biztos vagy te ebben?
- Teljesen.
- Nem hívlak be.
A kezembe vettem egy poharat, és öntöttem bele pár korty whisky-t. A tekintetem közben összeakadt Derek furcsálló pillantásával és Peter teljesen közömbös és hanyag szemével, mielőtt visszafordultam volna Klaushoz.
- Rejtsd el a lányom – kérte. A hangja szinte kétségbeesett volt, a megszokott megalománia és felsőbbrendű hatalom valahogy kimaradt a dologból, csak egy kiskutya szemű, brit akcentusos kisfiú, aki elveszett a szupermarket közepén és az anyukáját kereste.
- A mid?!
A hirtelen képembe mondott tény arculcsapásként ért, és néhány végtelen hosszú perc erejéig képtelen voltam megmukkanni, levegőt venni, vagy épp gondolkodni.
          Klaus nem válaszolt.
- Miért nem tudok bemenni… ha vámpír vagy? – kérdezte Klaus, megszakítva a csendet, ugyanis a hátam mögött álldogáló beacon hillsi csapat képtelen volt megnyikkanni és enyhíteni a kellemetlen légkört.
Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy a helyiek egyáltalán nem tudtak a vámpír mivoltomról, a hatalmas családi hókuszpókuszolásáról anno, ezernyolcszázhatvannégyben, így valószínűleg ez okozta a hirtelen szívritmuszavart és lélegzet visszafojtást.
- Hogy tudsz gyereket nemzeni, ha vámpír vagy? – kérdeztem vissza csípőből, és igyekeztem nem tudomást venni a hirtelen beálló helyzetről, nem megérezni a hátamba fúródó pillantásokat.
- Ne feledd, hogy félig vérfarkas vagyok.
- Ne feledd, hogy félig boszorkány vagyok.
Ahogy fejben végigfuttattam a gondolataimon a hibrid gyermek gondolatát, elborzadva döbbentem rá, hogy a régóta hibrid seregre vágyó Mikaelson gyermeket nemzett, így az ő vére alighanem a legjobb módja félig vérfarkas és félig vámpír szörnyek kreálásának.
- Szóval visszaköltöztél New Orleansba, visszafoglaltad a francia negyedet, felcsináltál valakit, hogy aztán a helyi vérfarkas populáció kétharmadát a saját gyermeked vérével változtasd olyanná, amilyen te vagy. Hogy mindegyikük csak a te akaratodat lesve ugráljon körülötted, mint valami pincsikutya. Hogy ne legyen szabad akaratuk. – Minden szavammal szinte arcon köptem Klaust, akinek minden izma egyre feszültebb és feszültebb lett, szemei elhidegültek, kezei ökölbe feszültek. Egyre közelebb és közelebb kerültem hozzá, míg végül szinte már a levegő is alig fért el köztünk; csupán a küszöb választott el minket.
- Nem szándékozom feláldozni a lányomat azért, hogy sereget szervezzek magam köré. Most, hogy újra az enyém New Orleans, és vele együtt az összes ott élő vámpír. Az egyességnek hála pedig a boszorkák és vérfarkasok is előszeretettel állnak az oldalamra. – Nik kiegyensúlyozott, diplomatikus hangjából kifogyott az élet, fagyos volt és érces, de leginkább fenyegető. – Leszel szíves visszafogni magad, vagy elállok az alkutól.
- Még nem is kötöttük meg az alkut – feleltem kissé vonakodva, majd egy perc mérlegelés után átléptem a küszöböt.
- Semmi pénzért nem tennéd kockára a kis korcsaid életét, jól mondom? – vigyorgott undorítóan nyájasan, majd a kezembe adta a dobozt, de nem hagyta, hogy kinyissam. Odabent fullasztó volt a csend, szinte fellélegeztem, mikor kiléptem a friss levegőre.
- Mit akarsz, pontosan mit tegyek? – zártam be az ajtót, majd követtem Klaus intését, és beszálltam a ház előtt parkoló autó hátsó ülésére, Nik mellé, míg a két benga testőr pedig előre telepedtek.
- Az anyám vezetésével az összes halott és New Orleansban élő boszorkány első számú életcéljává vált, hogy megöljék a lányomat. Így elhitettem velük, hogy Hope meghalt, és odaadtam Rebekkah-nak, hogy vigyázzon rá…
- Tudván, hogy mindig is babát akart – jegyeztem meg az egykori legjobb barátnőmet képzelve magam elé egy bájos kisgyermekkel a kezében.
- Pontosan. Ott van a legnagyobb biztonságban, de ehhez az is kell, hogy a mindenféle boszi praktikáknak is ellenálljon a rejtekhelyük. – Nik szemében, hosszú ismeretségünk óta először, őszinte aggódást és félelmet láttam. Sötétkék íriszei szinte szívbemarkolóan csillantak felém félhomályban.
A kocsiban fenyő és dohány szag keveredett. Nik úgy terpeszkedett, ahogy csak egy igazi, vérbeli uralkodó képes rá. Erre a mozdulatra egyszerűen születni kell.
- Semmi mást nem kérek – kezdett bele mély, reszelős hangján, azzal a drága angol akcentusával -, csak hogy védd meg őket. Rejtsd el, hogy soha, senki ne találhasson rá. Sem a húgomra.
Mélyet sóhajtottam, és úgy döntöttem, alku ide vagy oda, megvédem a kislányt és Rebekkah-t.
- Megteszem – feleltem lágyan. – És habár ennek semmi köze az alkuhoz, amit ajánlottál, azért ne feledkezz meg róla a nagy örömmámorodban, hogy apa lettél – jegyeztem meg csipkelődve, majd egy halvány mosolyt követően keresztbe tettem a lábam, és bambán kezdtem kibámulni az ablakon.
- Nem sokáig vagyok a városban – jegyezte meg hirtelen. – Akár ki is használhatnánk az alkalmat – kacsintott rám csalfa, féloldalas mosolyra húzva vaskos ajkait.
- Nicsak - nocsak – gúnyolódtam, hátradőlve a kényelmes és puha ülésbe. Az arcomon táncoló bárgyú vigyor azonban őszinte volt; hiába tudtam, hogy veszélyes, és tudtam, hogy nem kéne ismét vele töltenem az időm, mert csak bajt hoz szerény fejemre, nem tudtam távol tartani magam tőle. Sötét volt és nyíltan gonosz, ettől függetlenül, vagy épp ezért vonzó és csábító.
Az autó néhány mérfölddel a városon kívül, egy régi vadásztanyánál befordult egy hosszú, kavicsos bekötőútra. Nem igazán tudtam, merre jártunk, de különösebben nem is izgatott. A helyszín nem számított; csak azt tudtam, hogy fárasztó estének néztem elébe.
Klaus a ház mögé vezetett, a földre, arra a több mint két hektárnyi területre, ami a fészer és a ház között volt. Ez a birtok régen nem csak vadászkunyhó lehetett, hanem egy nemesi származású család üdülőhelye, esetleg vidéki otthona a hidegebb napokra.
A földre felfestették a kört és benne a háromszöget, meg a különböző kriksz-krakszokat, amiket korábban sosem láttam. A körvonalak gyertyákat raktak, a háromszög három csúcsára viszont nagyobbakat, mint a többi. Középen pedig egy asztal állt; nem is asztal volt, inkább térdeplő. Olyasmi, mint amiken egykor szerzetesek másolták a kódexeket.
- Tessék – jelent meg előttem egy kéz és egy vaskos, megtépázott, barna bőrkötéses könyv, amin látszott, hogy már megrágták a századok. A lapok megsárgultak, eltépődtek, az írás megfakult. – Ez anyám grimoir-ja. Gondoltam a saját varázslata lesz a legjobb ellene – magyarázta. Egy vékonyka kék szalag jelezte, hogy Klaus hol vélte felfedezni az elrejtő varázslatot. – Kezdheted.
Mély sóhaj hagyta el félig elnyílt ajkaim, mikor átléptem a gyertyákat, amik szinte azonnal lángra lobbantak. A szél feltámadt, de a mágikus gyertyák lángjai csak meghajoltak, de nem engedelmeskedtek az ösztönnek, hogy kialudjanak.
A könyvet a padra tettem, megálltam előtte, és az előttem fekvő latin szavak garmadáját zsolozsmázva elégettem a kezem ügyébe tett hajszálakat. A lángok egyre magasabbra csaptak, kezdett végtelenül melegem lenni; a szavak szinte önkéntelenül buktak ki a számból, újra és újra, míg nem a lángok a lehető legmagasabbra csaptak, majd egy hirtelen fuvallat mindet eloltotta.
- Gondolod, hogy működött? – tette fel a kérdést Nik.
- Kezdem azt hinni, hogy nem is ismersz. – Gunyoros, magabiztos mosoly költözött az arcomra, mikor felnéztem a vaskos könyvből. Bármit megtettem volna, hogy megkaparintsam, de tudtam, hogy egy elpusztíthatatlan Fehér Tölgy karó a tulajdonában állt, így jobbnak láttam nem cicózni.
Hirtelen kiszúrtam két kéken világító szempárt az erdő lombjai közt; a lágy szellő farkas szagot fújt felém, de Nik nem tette szóvá, mikor odaléptem elé, hogy elkérjem, ami az enyém.
- Kérem a dobozt.
Klausnak megszólalnia sem kellett, az egyik verőlegénye már oda is libbent, ami tekintve terebélyes méreteit, igazi csoda volt, és a kezembe nyomta a nehéz faládikát.
Amikor felnyitottam, nyikorgott, és egy apró szilánk a földre hullt. Ám a belsejében lévő penge mindenről elterelte a figyelmem. Ha hívő lettem volna, annyi mindent belemagyaráztam volna abba az estébe; a sorsot, Isten akaratát, angyalok közreműködését.
És én csak álltam ott bambán, és néztem, ahogy a Hold fénye megcsillan a pengén, a markolaton, a címeren, amit aznap már egyszer fogtam, néztem, és elmagyaráztam egy csapat kölyöknek.
- Gondoltam ennek még hasznát veheted.
- Az időzítés hibátlan. Mint mindig – jegyeztem meg egyenesen háborgó tengerhez hasonlítható szemeibe nézve. Mindkettőnk arcára fura, zsivány mosoly telepedett.
A mi kapcsolatunk nagyon sokrétű és változatos volt; habár világ életemben bennem volt a félsz, ha a Mikaelson család került szóba, és mindig is tartottam tőle, mert a megalomániáját egy dühös kisfiú haragja, egy megbántott szív elkeseredettsége, és magánytól való félelme, és egy vérbeli nemes büszkesége tetőzte, volt ott mélyen benne valami, ami mindig megfogott. Valami hazug kis fény, a lelke mélyén, ami miatt nem tudtam rá haragudni, vagy távol tartani magam tőle. Csintalan évődéseink és céltalan civakodásaink épp oly’ fájdalmasak voltak nekem, mint kedvesek.
- Előjöhettek, srácok – szólaltam meg.
- Kicsit hangosabban, ők csak a második generációból vannak – jegyezte meg Klaus szarkasztikusan, mire pajkosan a vállába bokszolva fordultam a fák közül előlépő farkasok felé.
- Vámpír? – tárta szét a karját Peter, miközben eltüntette fagyosan kék szemeit, és eltorzult vonásait, hogy visszakapja jóképű, markáns vonalait. – Komolyan?
- Sajnálom, Peter. – Egy cseppet sem sajnáltam; az ajkamon táncoló vigyor is ezt hivatott sugallni. Derek összehúzott szemekkel, gyanakvó ráncokkal a homlokán nézett rám, karjait keresztbe fonva a mellkasán. Zöldes szemei ingázni kezdtek köztem és Nik közt.
- Audrey. – Nik úgy duruzsolta a nevem, mintha a lányát nyugtatta volna; ez újra eszembe juttatta, hogy mit is tettem érte és a lányáért percekkel korábban. – Ideje, hogy visszaadjalak a házőrzőidnek.
          - Gonosz vagy, ahhoz képest, hogy te is farkas vagy – libbentem el tőle, egyenesen a kocsi felé, ami már csak rám várt.

                                                                        ●●\●●
Ne félj megosztani velem a véleményed!:)

Fruzsii

2014. augusztus 27., szerda

Késés oka

Sziasztok!
A blog nincs elfelejtve, még véletlenül sem. Csupán annyi történt, hogy kicsit feje tetejére állt a családom, meg az eddigi menetrend, mikor hamarabb bővült a család, mint vártuk. Szóval most nem sok időm volt, pláne, hogy rajtam kívül mindenki dolgozik a családban. Ezer bocsánat érte. Szombaton jön a következő fejezet, ez már biztos:)


2014. augusztus 19., kedd

Chapter Five - A deal with the devil


Sziasztok!

Először is, szeretném megköszönni az egyre csak gyűlő, csendes olvasóseregemet, és a pipákat. 
Másodszor pedig, csak annyi közlendőm lenne, hogy a #TeamTypewriter csoportban fogalmazódott meg a blog ötlete, ami hamar létre is jött. Írással kapcsolatos cikkek, vélemények, könyv és film ajánlók és kritikák, blogkritikák, novellák várnak majd titeket, addig is iratkozzatok fel!
Katt a képre!
Kellemes olvasást!

Ui.: A nyár megkezdte a végső nagy hajrát, előre is mindenkinek jó vásárlást, jó utolsó bulikat és lazulásokat, kellemes augusztus huszadikát, és mindenképpen jó évet kívánok!

Legyetek rosszak,
Fruzsii

Chapter Five – A deal with the devil

Bee


Először fel kellett szentelnem minden ősöm sírját. Csupán néhány tucat rokonom sírhelyét kellett felkutatnom; köztük olyanokét is, akik a középkorban lettek eltemetve. Az ő sírhelyük rendszerint mai indiánrezervátum területére esett, és oda bejutni feltűnés nélkül, igazi Indiana Jane kalandnak bizonyult. De végigjártam az összes sírhelyet, minden csont fölött hosszadalmas és fárasztó varázslatot végeztem – és véreztem, ugyanis a rituálé része a saját vérem ontása. A tenyeremen azóta is látható volt a halvány heg.
Amikor a végére értem, minden erő, ami egykor egy, a családunkhoz valahogy kötődő boszorkányé volt, az én ereimben száguldozott, az én magomat növelte. Elöntött az eufórikus hatalomérzés, szinte szétvetett az extázissal vegyített tettrekészség.
De ezek után jött az igazán kemény dió. Baldwin tervének szerves részét képezte, hogy őt visszahozzam a halálból, ami bárhogy néztem, nem volt éppen sétagalopp. Olyan kimerítő és energiaigényes varázslat, amit két hét alatt is csak nehezen lehet kipihenni. Szembesülni kell a halállal, és jól torkon verni. Találkozni vele, és legyőzni, ami valljuk be, keveseknek sikerült. Nem csak fizikailag és mentálisan készíti ki az embert teljesen, hanem lelkiekben is megrázza. Olyan mélységekben ver gyökeret, amit az ember talán nem is ismer, nem hogy még kontrolláljon.
Baldwin persze nem ismert könyörületet. Hajtott és kínzott, míg meg nem kapta, amit akart; elutaztam New Orleansba, és varázslattal ültettem bogarat minden idők legnagyobb vámpírjának fülébe.
- Miért éppen ezt a lányt? – kérdeztem az akkor már hús-vér valójában az oldalvonalról szurkoló férfitól, aki az élők közt már koránt sem tűnt olyan nyájasnak, sokkal inkább megalomániásnak. – Olyan fiatal.
- Mondtam már – forgatta a szemét Baldwin, és ledobta elém a szükséges köveket. – Ő az utolsó életben maradt tűzgyújtó, a természetfelettien eszmei értéke meghaladja a képzelőerődet. Szóval csak rajta – utasított keményen. A hangja pattant, mint az ostor vége, mikor átlépi a hangsebességet; úgy beszélt velem, akár egy katonával a tábornokok.
Ódzkodva, idegenkedve végeztem el a rituálét, majd súlyos bűntudattal küzdve menekültem el a városból, mielőtt bárki rám talált volna. A hazafele utat csendben, a lelkiismeretem által előkészített lelki savban fürödve tettem meg, és minden másodpercben átkoztam magam, amiért elősegítettem egy ártatlan, valószínűleg mit sem sejtő lány halálát.

Visszatérve a valóságba, a kanapén találtam magam, egy régi, megsárgult, tépett szélű térképet láttam magam előtt, és egy virágcserepet. Baldwin az asztal túlsó végén állt, és sürgető pillantásokkal ostorozott, én pedig csak ültem, és kötelességtudóan belemarkoltam a földbe, elszórtam a még Szovjetuniót is mutató térképen, majd kezeimet a térkép fölé helyezve kántálni kezdtem a kereső ige latin szavait.
Valójában sosem voltam túl szófogadó. Kiskoromban nem ettem meg a brokkolit, mert azt mondták ettől növök nagyra, nem ettem meg a répát, mert azt mondták, ettől fogok fütyülni. Valójában születésem óta fittyet hánytam a körülöttem élők szabályaira, csupán a varázslás törvényeit tartottam be igazán következetesen, mert egészen pici koromtól azt sulykolták belém, minden varázsige elmondásával az életemmel játszom. És a túlélési ösztön bennem mindent felülmúlt.
Talán ezért teljesítettem Baldwin minden kérését első szóra. Mert tudtam, hogy sokkal hatalmasabb, mint én valaha is lehettem. A damfírok legendásak voltak a családomban, és nem egy öreganyámról tudtam, aki végül egy-egy damfír szolgálatába szegődött. Valahogy a vérünkben volt, hogy eleget tegyünk az akaratuknak. A családom és e különös faj története nemzedékről nemzedékre fonódott össze, de egyetlen felmenőm sem született átváltozóban lévő vámpír gyermekétől.
Mire kinyitottam a szemem, a körbe leszórt földdarabkákból egy nyúlvány egy kaliforniai kisvárosig terpeszkedett, megmutatva, hogy a lány még mindig élt; habár jól tudtuk, hogy Klaus már el is raboltatta a lányt. Ősi hibrid fejében az a tévképzet élt, hogy azért volt szüksége a védtelen kamaszra, hogy az védővarázslattal óvja meg a gyermekét, és azt akartuk elérni, hogy saját dühből ölje meg a tűzgyújtót. A középső Mikaelson ugyanis nagy mészáros hírében állt.
 Baldwinnak újfent egyenes csíkká préselődtek keskenyke ajkai, állkapcsa megfeszült, halántékán és a nyakán kidagadtak az erek. Nagy levegőket véve állt fel az asztaltól, egy perc néma csend után egy dühödt káromkodással borította fel a dohányzóasztalt, ami egy háborúhoz méltó csatazajjal törte össze a szobát. Valami a karomnak csapódott, de nem hagyott sebet, így nem is foglalkoztam vele különösebben.
- Biztos, hogy működött a varázslat? – sziszegte a képembe megszállott tekintettel.
- Egyébként nem is rabolta volna el – feleltem halkan. – És mennyi az esélye, hogy valaki más tette?
Válaszra sem méltatva robogott ki a lakásból, de a nagy lendület hevében már nem jutott ideje arra, hogy bezárja a bejárati ajtót, így az éppen arra járó idős házaspár elképedve nézett körbe a szinte porrá zúzott nappalin.
- Kedveském – suttogta megrémülten a hölgy, aki két emelettel lakott feljebb.
- Semmi gond – legyintettem. – Nincs baj.
Kelletlenül vették tudomásul az udvarias hessegetésemet, mikor bezártam az ajtót. Még hallottam, ahogy a bácsi a rendőrségről kérdez, de miután aznap már senki sem zargatott, nem foglalkoztam velük különösebben.
Egészen estig bíbelődtem a romokban heverő lakás összerántásával, aztán Baldwin visszatáncolt, és csapkodott, tört, zúzott. Igyekeztem nem összerezzeni minden alkalommal, valahányszor a véres poharát a pulthoz vágta.
- Nem akarok mást – szólalt meg halkan, visszafogott hangon -, csak azt a ribancot holtan.


Audrey

- Mégis, hogy védjem meg, ha azt sem tudom, kitől kéne? Honnan tudjam, hogy nem az új srác a harmadikból, vagy a kukás a város északi oldaláról? – Scott a hangerő növelésével adta tudtunkra félelmei fokozódását. Három napja ezen rágódott, és bár alig ismert, a fülemet rágta, hogy védjem meg a lányt, akivel nem is volt hivatalosan is együtt. Kerülgették egymást, mint macska a forró kását, de Scott minden áron tiszteletben akarta tartani egykori elhunyt kedvese emlékét.
- Scott, állja le, vagy esküszöm, nem állok jót magamért – meredtem a kávéfoltra a pólómon, ami az általános ugrálása következtében került oda.
- Bocsánat.
- Scott, mindig van valaki a közelében – szólalt fel Stiles, Scott legjobb barátja, aki esetlen és olyannyira emberi és kamasz, hogy az ember csak ránézett és megsajnálta. – Ettől többet te sem tehetsz.
- De muszáj tennem valamit – sóhajtotta a fiú.
- Akkor menj, vidd el moziba, vedd feleségül, váltsd meg a világot, vagy csak fuss egy kört, különösebben nem érdekel, de ha még egyszer megkérdezed, miért akarták elrabolni, kitépem azt a vérfarkas karmos karod, és azzal verlek szét – trilláztam, a lehető legkedvesebb mosolyommal az arcomon és belekortyoltam az italomba.
Bármit megadtam volna egy jó adag nullás vérért, de amíg nálam tobzódott a helyi természetfeletti olvasókör, nem mehettem le a pincébe, mert a kis Kíváncsi Kyle és társai halál biztosan követtek volna. A rengeteg kérdést pedig nem akartam megkockáztatni.
- Olyan fura ez a festmény – állt meg a kandalló előtt Stiles, és keresztbe font karokkal szuggerálta a festményt, amit még a nagymamám tett oda.
- Mi bajod vele?
- Mintha… Nem tudom. Olyan furán vastag, nem? – Stiles vékonyka, gyermeteg arcán különös, eltorzultan találgató kifejezés terült el, mintha most lépett volna ki egy sitcom* sorozatból.
- Túlságosan kíváncsi vagy – forgattam a szemem, majd egy intéssel leemeltem a képet a falról. A kép szép lassan emelkedett el a faltól, majd egy hatalmas ívet leírva leereszkedett a földre, Stiles lábai elé. Odaléptem, és óvatos, de gyakorlott mozdulatokkal szedtem ki a családi portrét a hatalmas keretből, majd szétszedtem a kettős vászon közé rejtett pengét.
A penge markolata fénylő ezüst volt, és rajta a család címere; egy egyszerű, ezüst kereszttel és sassal díszített lila pajzs, fölötte az egyik családi mottó, alatta a Crusade név. Fölötte korona, mögötte kard és bárd. A lila, mint a bőség és jólét, valamint a bölcsesség és nemesi származás jelképe, a sas az erő, hatalom és halhatatlanság szimbólumaként volt jelen. Gyerekkoromban egy zászlóra festve ugyanez a címer lógott a nappaliban, de azt később eltemettük apámmal, miután egy vírus ledöntötte a lábáról, és többé nem kelt fel.
- Két ilyen penge készült – lóbáltam meg a vaskos, sok mindent megjárt kést, és lassú, baljóslóan tétovázó léptekkel indultam el körbe-körbe. – Ez itt – emeltem fel – képes bármilyen lényt megölni… bár egy Eredetin még sajna nem volt alkalmam kipróbálni, de ha Klaus így halad, még meglesz rá az esélye – forgattam meg a szemem.
- És a másik?
- A másik… Az is képes kinyírni a gyengébb természetfeletti lényeket. Ám mellé inkább végtelen, gyötrő fájdalmat kelt, és elég nehéz megszüntetni, tekintve, hogy a szervezet egyszerűen magába szippantja. A fájdalom talán még a pokol utolsó, legkisebb, legrosszabb, legundorítóbb bugyránál is rosszabb.
- Úgy hangzik, mintha tapasztalatból beszélnél – szólalt meg Scott.
- Ja – zártam le a témát, majd elvonultam a konyhába.

Rövid időn belül halk, ám határozott kopogtatás hangzott az ajtó felől, ami agyonütötte az egyébként is kínosan hosszú csendet. Egy pillanat alatt az ajtó előtt termettem, és nagy lendülettel tártam azt szélesre, de mikor megláttam ki állt a másik oldalán, szívem szerint újra becsaptam volna. Habár jobban ismertem, mint bárki más, és a küszöb túloldaláról biztonságban tudhattam magam, azért mégis kínosan érintett, hogy ott állt előttem, tőle megszokott bárgyú vigyorral a képén, hátracsapott kézzel. Olyan volt, mint a legalantasabb gonosz a filmekből. Legalábbis próbált olyan lenni.
- Hát, Te mit keresel itt? – ráncoltam a homlokom, karba tett kézzel.
- A segítségedet kérem, és fegyvert ajánlok cserébe – húzott elő a háta mögül egy vöröses fadobozt, rajta a Mikaelsonok jellegzetes M betűjével.
- Mi ez? – nyúltam érte, de mielőtt az ujjaim elérték volna a szép asztalos munkát, Klaus tett egy lépést hátra, és két magas alak lépett elő a sötétből. Két fekete, kopasz férfi lépett Klaus mellé, réveteg tekintetükből azonnal tudtam, hogy nem önszántukból szegődtek a hibrid mellé; a hátuk mögül fújó szél éreztetni vélte, hogy ők is rég maguk mögött hagyták halandó mivoltukat.
- Komolyan hoztál magaddal verőlegényeket? – gúnyolódtam. – Nehogy vér tapadjon a kezedhez? Azt hiszem ezzel már elkéstél, Nik – húztam elégedett vigyorra az ajkaimat.
- Tudod – kacsintott rám -, sosem árt az óvatosság. – Nik céltudatosan indult el befelé, én pedig ugyan ösztönösen hátraléptem egyet, de boldogan vettem tudomásuk, hogy Nik mágikus és láthatatlan falba ütközött, ami persze nem tetszett neki túlzottan. Azonnal elővillantak sárgán izzó farkasszemei, és vérszívó fogai, mélyről felszakadó morgása igazán fenyegetően hangzott.
- Pontosan tudod, hogy engem a morgás, és a nagy, legyőzhetetlen hibrid imidzsed nem tud megfélemlíteni – vetettem oda, majd az ajtót nyitva hagyva hátat fordítottam és beljebb sétáltam. Közben a hátsó ajtó felől Derek és Peter is megérkezett, és érdeklődve figyelték az eseményeket.
- Engem azért egy kicsit igen – szólalt meg Stiles; tőlem egy szúrós pillantást, Petertől pedig egy nagy tockost kapott.
          - Szerintem ez itt – emelte meg a dobozt –, többet ér neked a megbűvölt kis házadnál, ami nagyobb eséllyel éli túl az apokalipszist, mint a halandók sokat emlegetett Istene.

                                                                        ●●\●●
*sitcom: Szituációs komédia


Hogy tetszett? Mi a véleményed?

Fruzsii

2014. augusztus 11., hétfő

Chapter Four - Morning

Sziasztok!

Szeretném ismét megköszönni, hogy szépen sorban gyűlnek a feliratkozók, és hogy már három díjat is kaptam erre a blogra. Igazán sokat jelent, mert fogalmam sem volt, hogyan fogtok reagálni erre a blogra és az irományomra, ugyanis ilyen fajta kereszteződéssel még nem találkoztam. 

A rész azért jött még most, hétfőn este, (azért nem siettem el, de az elmúlt pár héthez képest haladás), mert holnap valószínűleg nem érek majd rá, és nem akarlak újra megváratni titeket. Illetve, amit még úgy érzem, el kell mondanom az az, hogy a rész elején lévő zárójeles sor az előző fejezet végén "hangzott el", azért van így formázva. Azoknak üzenem, akik kicsit kiestek a történetből:)

Szeretném jelezni: mint látjátok, lecseréltem a blogom címsorban látszódó címét, ugyanis az elmúlt napokban több ilyen fajta kérdés is érkezett felém, illetve volt belőle félreértés is. A három pont a Kill a demon today, részt helyettesítette korábban, de úgy láttam, jobb, ha ezt is odaírom. (Legközelebb meg rövidebb címet választok. Már meg is van, mi lesz az, egyébként.)

Hogy telik a nyár? Lassan itt a suli; ki hanyadikba megy, milyen érzéseitek vannak ezzel kapcsolatban?

Kellemes olvasást!

Legyetek rosszak, 
Fruzsii

Chapter Four – Morning

[- Akkor mire fel a hibrid szó? – értetlenkedett Derek, mert azt hitte az, hogy apró szünetet tartok, a történet végét jelenti.]
- Klaus nem Mikael gyermeke. Fattyú, méghozzá egy vérfarkas nemzette. Ezt Mikael sosem tudta megbocsátani, így igazán fiának sem fogadta el soha, azóta is üldözi, hogy elpusztítsa őt, se vele együtt mindenkit a vérvonalából. Lévén, hogy Klaus vérfarkasnak született, és amikor vámpírrá vált, és ölni kezdett, hogy táplálkozzon, a mélyen benne szunnyadó fenevad erőre kapott. Ezért Esther úgy döntött, megátkozza; Klausnak egy hasonmás vérére volt szüksége, hogy újra hibrid lehessen, és egyszerre lehessen vérfarkas és vámpír. Alig pár hozzá hasonló van. A hibrid teremtése igen… körülményes és szinte lehetetlen folyamat.
Csend telepedett a szobára, csak a két farkas szuszogását, és az én álomba szenderülni készülő légzésem lehetett hallani.
Odakint álmosan lusta, alig érezhető sugarakkal bukkant fel a Nap a horizonton, még nem melegített, szinte hideg volt. Scott kiverte a szememből az álmot, és már semmi kedvem nem volt ledőlni, pedig alig álltam a lábamon. Inkább az ablakban állva néztem, ahogy szép lassan előbújik a terebélyes gömb, amelynek fényében annyira szerettem fürdőzni.
Lépéseket, majd a zár kattanását hallottam, de egy mély szuszogás még mindig betöltötte a szobát. Derek halk, alig érzékelhető léptekkel állt meg mellettem, és hozzám hasonlóan nézett ki a fejéből. Hosszú éjszaka volt mögöttünk, és úgy tűnt, sosem akar véget érni a nap, noha még el sem kezdődött.
- Nem hagyhatom meghalni – szólalt meg végül.
- Ne te légy a gardedámja, Derek. Nem kell megoldanod a problémájukat.
- Többel tartozom Scottnak, mint hinnéd – húzta el a száját. – Azon kívül semmi kedvem megtapasztalni, milyen egy kamasz Alfa, aki a második „igaz szerelmét” veszíti el – forgatta a szemét. – Az ég szerelmére, csak tizenhét éves!
- Hagy ne emlékeztesselek, Derek – szóltam rá lágyan. Újra megjelent előttem az a szintén tizenhét éves kölyök, akivel lehetetlen volt szót érteni, és akinek nem számított más, csak a kosár, a haverok, és legfőképp Paige*. Szegény kislány az életével fizetett Derek társaságáért.
Farkaskoma felmordult, majd bosszús pillantást vetve rám tovább kémlelte a teljesen üres láthatárt.
- Ismertél valaha valakit, akinek meg lehet az ereje ahhoz, hogy bemásszon a srác fejébe?
- Nem. Viszont ez lényegtelen. Nagyon sok minden fokozni tudja a boszorkák erejét, és egy jó taktikus talán már a következő lépésén is túl van mostanra. Lehet, hogy nem Klauson keresztül, lehet, hogy balesetnek tűnik majd, lehet, hogy fájni fog… De a lány előbb-utóbb halott lesz. És inkább előbb, mint utóbb.
Derek tágra nyílt, értelmes zöld szemeivel csak nézett rám, de látszott, hogy fejben már régen messze járt. Egykor gyermeteg vonásai megacélozódtak, kiélesedtek, férfiasabbá váltak, és borostát is növesztett.

Bee

Már egy ideje nyitott szemmel burkolóztam a néma elégedettségbe. Az ablakon át besütő nap melengette a szívemet, és simogatta meztelen bőrömet, én pedig jólesően fürödtem az előző este mámorában.
Mikor végre vettem a fáradtságot, hogy megforduljak, és vessek egy pillantást Baldwinra, meg kellett lepődnöm; úgy tűnt már régen nem feküdt mellettem, az ágy visszanyerte a formáját, a lepedő kihűlt, a tegnapi ruhái eltűntek a szobából.
Egy lenge köntösbe burkolózva robogtam át a szobán, majd ki a nappaliba. Nem volt olyan nagy a lakásom ahhoz, hogy eredményesen el lehessen benne rejtőzni, így az ajtó kitárulásakor azonnal szembeötlött velem Baldwin magas, férfias alakja. Széles vállai, rövid haja, izmos karjai, keskeny csípője. Épp az inge ujját igazgatta, miközben egy vaskos, az évek alatt megsárgult könyvet lapozgatott.
- Jó reggelt, nagyfiú! – incselkedtem pajzán mosollyal az ajkamon, gyors és rutinos mozdulatokkal kötve masnit a köntösömre. A háta mögé lopódzkodtam, és apró csókokkal hintettem be a nyakát, ahogy előző este ő az enyémet. A közelsége megrészegített; valami olyan részegítő köd szállt az agyamra, ami korábban soha. „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér…”* A kedvenc szonettem első sora visszhangzott a fejemben, ami talán a túl sok tanulás következménye volt, talán a rózsaszín buboréké, amibe hirtelen belecsöppentem.
- Jó reggelt, Bee – köszöntött ő is, miközben szemmel tovább bújta a számomra érthetetlen sorokat. Úgy tűnt latinul van; néhány varázsigéből megtanult szót ki tudtam silabizálni, de látszólag érthetetlen halandzsa volt.
- Jaj, mi ez? – indult meg a kezem könyv felé, de Baldwin vasmarka elkapta a csuklómat, és félúton megállított.
- Ne. – Fojtott hangjából olyan indulat csengett ki, amitől azonnal megrettentem. Volt benne valami megmagyarázhatatlanul tekintélyt parancsoló, és rémisztő. Nem tudtam, hogy stresszt, problémákat, vagy dühöt nyelt-e le éppen. Nyaki erei kiduzzadtak, szinte láttam, ahogy az ütőere lüktetett.
Megrettenve húzódtam vissza, és tétova mozgással elsasszéztam izmos hátától. Megkerülve az asztalt helyet foglaltam vele szemben, és az államat a tenyerembe támasztva figyeltem ténykedését. Lapozgatott, a homlokát ráncolva követte a sorokat, és valami nagyon fontosat kereshetett.
- Olyan korán van még. Együnk valamit reggelire, aztán segítek kieszelni a terved többi részét, mit szólsz? – incselkedtem, egyik egyébként is hullámos barnából szőkébe ívelő tincsemet az ujjaim körül csavargatva.
- Én már órák óta fent vagyok. Ott van neked reggeli az asztalon.
- Baldwin… Az elmúlt hetekben végig a te feladatoddal foglalkoztunk. Mióta visszatértél. Nem foglalkozhatnánk most egy kicsit valami mással? – esdekeltem gyengéd hangon, bizonytalan ujjaimat az asztalon fekvő kezeire kulcsolva. Bőrkeményedéses tenyerében az én apró kezem kétszer elfért volna.
- Minek?
Egy pillanatra megtorpantam, majd jobbnak láttam kinyögni az igazat, ami az elmúlt pár napban nyomta a lelkem. Felnéztem zöldes szemeibe, egy pillanatra végigfuttattam tekintetem néhány apró szeplőjén, és a szeme sarkában megbújó apró ráncokon.
- Mert kezdek félni tőled. – A hangom az ő erős és magabiztosan utasítgató orgánumával szemben olyan volt, mint egy erőtlen suttogás, amit elfújt a szél, ám ő mégis csak állt velem szemben, tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, és úgy tűnt fagyos íriszei még inkább megkeményedtek, markáns vonásaival együtt. Keskeny metszésű ajkai összeszorultak, egyenes vonallá préselődtek, az állkapcsa még hangsúlyosabbá vált, ahogy fogait összeszorítva felegyenesedett az asztaltól. A félelem jeges ruhaként fonódott a testemre, minden ízemben remegtem. 
- Valóban?
Nem telt bele egy fél pillanat, és már az ablak mellett álltunk, hosszú, erős ujjai a torkomra szorultak, és legalább tíz centivel a padló fölött lebegtem. Kétségbeesetten kezdtem levegőért kapkodni, rúgkapálva szabadulni természetfeletti vasmarkai közül. A fejem kezdett fájni, alig kaptam levegőt. Tompulni kezdett körülöttünk minden; a látásom egyre sötétebbé vált, éreztem, ahogy kaparni kezdett a torkom, és már az előttem álló férfi szavait is alig hallottam. De az azonnal feltűnt, hogy szemei teljesen feketébe váltottak.
- Eddig nem féltél? – folytatta ördögi duruzsolását.
- De… Nem… Kapok levegőt – nyögdécseltem levegőért kapkodva.
Egy pillanatig még habozott, majd lassú, megfontolt mozdulattal leengedett a földre. A térdeim úgy remegtek, hogy meg kellett kapaszkodnom a falba, nehogy összezuhanjak. A torkomhoz emelt kézzel, rettegve pillantottam fel a férfira, aki fölém magasodva nyomatékosította természetfeletti erejét.
- Most szólok: a tervem elsőbbséget élvez. Nem érdekel, miről van szó. Ha kellesz, legyél ott; akkor is, ha épp a század buliját tartják három utcával lejjebb. Világos voltam? – sziszegte. Erőteljes baritonja mázsás súlyként telepedett rám, ösztönösen alárendeltem magam az akaratának, csupán béketűrésből.
Széles hátával szemezve suttogtam:
- Világos.

Pár héttel korábban az egyik vizsgám után végtelenül boldogan bújtam ágyba, de aznap éjjel villódzó képek sora jelent meg álmomban. Fura, elmosódott, jelentéktelen képeknek tűntek, de az évek hosszú sora megtanította arra, hogy a mi családunkban mindennek van jelentősége, így az álmoknak is. Amikor másnap reggel felkeltem, zilált voltam, csapzott és fáradtabb, mint előző este.
Napokig csak élőhalottként járkáltam a városban, nem tudtam napirendre térni a történtek fölött, pedig semmi kézzel foghatót nem láttam. Alig néhány nap alatt teljesen szétestem, a saját gondolataim felett is elvesztettem az uralmat az örökös rémálmok miatt. Kezdtem attól félni, hogy a Rémálom az Elm utcában élő főszereplőjévé avanzsálok, a természetfeletti verzióból.
Aztán egy éjjel, mielőtt megpróbáltam volna lefeküdni, és ezúttal ki is aludni magam, meghallottam egy hangot a hátam mögül. A szívroham persze azonnal megkörnyékezett, és mikor megfordultam, ott állt előttem Baldwin, teljes valójában, régies, középkori, szakadt ruhában, és a Pokol tüzétől csillogó kék szemekkel. Csak állt ott, és a segítségemet kérte.
- A Corey család évszázadok óta a mágia aktív gyakorlója, és egy ősödet sem szentelték fel – zsolozsmázta halk, megbabonázó hangon, miközben hátratett kézzel lassú, megfontolt léptekkel elkezdett körözni körülöttem, mint a szadista vadász a zsákmánya körül. Én pedig csak álltam ott, tehetetlen némaságban, és vártam a támadást. – A családod a középkor óta csak gyűjti és gyűjti az erőt. És mindezt te birtokolhatod. – Baldwin hangja valahogy behízelgő volt, olyan, ami szinte tálcán nyújt minden megoldást.
- Mit akarsz tőlem? – hebegtem.
- Csupán egy kis segítséget – tárta szét a karját, szemöldöke felszaladt, szemei kitágultak; ártatlan kisfiúnak hatott egy pillanatra. – Neked jól jön, ha képes vagy olyanra, amivel megvédheted magad, nekem pedig vissza kell térnem az élők közé, legalább annyi időre, míg elintézem a dolgom. – Sosem vágytam én hatalomra, vagy mágikus biztonságra, csak egy diplomára, egy lakásra Manhattanben, illetve egy tisztes állásra.
Félve néztem a nyájaskodó férfira, aki még mindig úgy nézett rám, mintha életem ajánlatát ígérgette volna.
- Nem kérek én mást, csak pár délutánt az életedből, és néhány elmormolt varázsigét. – Kétkedve néztem rá, mikor megláttam, hogy átnyúl az asztalon, mintha a fizikai való számára nem létezne. Furcsálló tekintetemet látva, sietve megszólalt: - Na, jó, az elején talán kissé döcögős lesz, de utána minden megy, majd, mint a karikacsapás. – Ígérgetett, ajánlgatott, és próbálta elcsavarni a fejem. Én pedig – habár azt sem tudtam, mit akar –, csak álltam ott, és próbáltam neki nemet mondani, de egyszerűen képtelen voltam rá.
- Akkor akár bele is kezdhetnénk – kacsintott rám, és azzal kezdetét vette az öngyilkos küldetésem.
Baldwin arra kért, segítsek neki megváltani a világot; ám ő a megszabadítani a világot a katasztrófától szavakkal dobálózott. Szerinte ugyanis van egy nő, aki nagyobb csapást mér a világra, mintha maga az Antikrisztus szabadult volna az emberiségre; Baldwin szavaiból következtetve az ő szemében az a bizonyos nő, akinek egyszer sem ejtette ki a nevét, illetve a fent említett pokolfajzat egy és ugyanaz volt.
- Ha sokáig életben marad, a halott boszorkák fellázadnak – magyarázta, mikor én az első rituálé előtti szervezkedés legnagyobb közepén ültem a nappalimban, és próbáltam nem tudomást venni az engem győzködő szellemről. Túlvilági igazságszolgáltatók ide vagy oda, a diplomámat csak akkor szerezhetem meg, ha sikeresen írom meg a ZH-kat, ami tanulás nélkül csaknem lehetetlen. De Baldwin nagyon kitartónak bizonyult, és nem hagyott békén, míg végére nem jártam az általa kiadott feladatoknak. Kedves szavakkal csábítgatott, becézgetett és bókolt – habár már századok óta a föld alatt rothadt, nagyon értette a dolgát, ha meggyőzésről volt szó. 

                                                                       ●●\●●

*Paige: Derek kamaszkori, és egyben első barátnője, akit megharapott egy Alfa, de nem élte volna túl a harapást, ezért Derek megölte, hogy megszabadítsa kínjaitól. 
* "Az vagy nekem, mi testnek a kenyér...": Shakespeare - 75. szonett

Tudom, ez a rész inkább mesélős volt, de ilyen is kell, hogy minden érthető legyen. 
Fruzsii