2014. július 22., kedd

Chapter Two - Little treasure

Sziasztok!

Kicsit későn, de meghoztam a második fejezetet. Két alvás közt időt szakítok már erre is....:) 

Először is köszönöm a pipákat, és hogy szépen sorban iratkoztok fel az oldalamra. Gyűlünk, mint az állatok az itatónál:)


Ami a folytatást illeti: a jövő és az azt követő kedden nem lesz fejezet, mert egyszerűen nem tudom megoldani, hogy megírjam a bevezetőt, leellenőrizzem a részt, és a keddekre valahogy mindig telezsúfoltam magam. Szóval egy rövidebb kényszerpihenőre vonulok, így kapásból az elején, amiért ezer bocsánat, de utána újult erővel térek vissza, ezt megígérhetem! Közben azért próbálok majd hozni bejegyzéseket a másik két blogomra, de az sem biztos, hogy sikerül - meglátjuk. 


Hogy telik a nyár? Sokat olvastok/filmeztek? Nyaraltatok már, vagy ti is melóztok? Személy szerint, nekem sikerült kifogni egy olyan melót, amivel kapcsolatban elég ambivalens dolgokat érzek. A fizetés okés, meg elég jó csapat verődött össze, de a világ legfárasztóbb dolga, ha az ember felkel hatkor, hogy fél nyolcra bemenjen, nyolc és kilenc között minden dolgát elvégezze, aztán órákon át ülve várjon a csodára. Komolyan. Tudom, nem úgy hangzik, mintha ezért panaszkodni kéne, de ez így elég szar, trust me. 

Kellemes olvasást!

Legyetek rosszak, 
Fruzsii

Chapter Two – Little treasure

A természet rendje alapvetően úgy működik, hogy bárki olyan, aki maga nem halott vagy vámpír, megtagadhatja egy vámpírnak a lakásába való bejutást. Ugyanis mi, vérszívók nem léphetjük át egy olyan ház küszöbét, ahová nem hívtak be. Én azonban jobb szeretem menedéknek használni a házamat; már-már természetfeletti erődöt kreáltam az egyébként is hatalmas, több emeletes, zeg-zugos házból, aminek négy, egymástól külön álló pincéjét apám saját kezűleg hozta létre, nem beszélve a vendégházról, vagy a cselédházról.
Az én házamon önjavító varázs ült, hogy a csaták után ne nekem kelljen munkásokat hívni, és helyreállítani a károkat, hanem azok dolgozzanak helyettem; illetve olyan, akinek bárminemű köze van a természetfelettihez, nem tehette be a lábát az engedélyem nélkül; s amennyiben kirúgom onnan, ismét feszélyezett lesz számára a légkör. A vámpírokra – napfény gyűrű ide vagy oda – ismét ártalmassá válik a nap; a boszorkák erejüket vesztik, a vérfarkasok pedig küzdeni kezdenek a levegővel.
Az ablakon át bámultam a szintén felújított vendég és cselédházakat, a hatalmas udvart, melynek füve varázslatosan zöldellett, s a körtefát, mely olyan szépen magasodott a kert végében, hatalmas árnyékot vetve a jókora, szemmagasságig nyújtózkodó kerítéssel körbevett kertre.
Miután végiggondoltam, hogyan szeretném átalakítani a kertet, kissé otthonosabbá tenni, megjelent előttem néhány emlék, pár megfakult kép. Azokból az időkből, amikor még fiatalok voltunk és bolondok a húgommal, amikor még olyan sokan sürögtek-forogtak ezen falak közt; cselédek, akiket családtagként kezeltünk, igazi családtagok, nagynénik és nagybácsik, idetévedt rokonok, bajba került szomszédok és barátok… Olyan sok szép emléket őriztem akkoriból, és bármit megadtam volna érte, ha visszatérhetek.
Peter nem jött utánam, amiért hálás voltam. Egy órával később talált rám a nappaliban, miután már mindketten átestünk egy hosszú zuhanyon és eleget kerülgettük már egymást.
- Nem fogok bocsánatot kérni – közölte, mikor mellém lépett, mire válaszul csak horkantottam egyet. Tőle nem is vártam mást. – De nem foglak faggatni.
- Köszönöm – vetettem oda. Nem szerettem volna mindenki orrára kötni valódi fajtám, ugyanis a kitárulkozás gyengeség. Ha valaki tudja a titkaid, az megismer, és ha ismer, tudja, hogyan gáncsolhat ki akkor, mikor a legkevésbé számítasz rá. – Viszont nem hinném, hogy ezt – mutattam kettőnkre – folytatni kéne. Legutóbb sem lett szép vége – emlékeztettem arra a csúnya szakításra. Amikor legutóbb elhagytam a várost olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amit sosem akartunk kiejteni.
- De legalább a tegnap éjjel szép volt – kacsintott rám.
Kajánul mosolyogva viszonoztam a gesztust, majd felálltam, mikor felém lépett. A mozgásán már látszott, hogy induló félben volt. Hozzám lépve egy hosszú, végletekig utolsóként ható csókot nyomott a számra; amolyan talán nincs holnap stílusban, mintha az életéért küzdött volna.
- Csak a mihez tartás végett – vonta meg a vállát, azzal elindult kifelé a házból, én pedig ott álltam a nappali közepén, és szerettem volna visszaráncigálni, de tudtam, hogy nem lehet.

Az apró, lerombolt házak mögötti udvarban álló kocsma egy emeleti sarkában gubbasztottam egy pohárka vodkanaranccsal, és arról fantáziáltam, milyen vércsoportú lehetett a srác a szomszéd asztalnál. Sanda gyanúm szerint nullás, de nem voltam biztos.
Újabb hörpintés után a fél szememmel kiszúrtam egy fiatal bandát, alig pár méterre tőlem. Egy hosszú, vöröses hajú lány, aki legalább úgy érezte magát, mint aki most sétált le a Vouge hasábjairól, de közben furán komoly és aggódó kifejezés ült az arcán, és két srác; az egyikük amolyan tipikus szerencsétlen srácnak tűnt, míg a másik az állandó problémamegoldónak.
Nem tudtam volna megmagyarázni, miért keltették fel ennyire az érdeklődésem, de kiszűrve a hely nyugodt, kisvárosias zsivaját, hallgatózni kezdtem.
- Szerintem akkor is ahhoz a fickóhoz van köze, akit a folyónál láttunk tárgyalni azzal az Omegával. Nagyon elszánt feje volt, és nem tetszik nekem. – A lány hangja félő, nyugtalan; hallhatóan rettegett.
- Azt sem tudjuk ki az, csak azt, hogy még sosem láttuk a városban, és ez alapján még rengeteg embert meggyanúsíthatnánk Kira elrablásával. - A srác alig kapta meg a vizét, máris kiöntötte a felét, amit a hozzászokott pincérnő azonnal fel is törölt, mintha nem is történt volna semmi.
Nem tudtam, ki az a Kira, nem tudtam, mi történt, de abban biztos voltam, hogy egy ilyen kis városban, mint Beacon Hills, egy fiatalkorú eltűnésének híre tíz perc alatt jutna el minden egyes lakóhoz. Így szinte azonnal megértettem, hogy nem egyszerű társaság ez, és kicsit jobban odafigyelve meg is éreztem a vérfarkas szagát, némi sörrel keveredve, bár utóbbi nem tőle jött.
- Hello, idegen – jelent meg mellettem egy spicces srác -, nem láttalak még erre.
- Az idegenből rájöttem – jegyeztem meg, majd elfordulva tőle megittam az italom maradékát, és letéve azt a bárpultra, elhagytam a kocsmát, majd a folyópartra igyekeztem.
Egy olyan helyen, mint ez a város, tuti biztos, hogy a seriff, vagy az eljáró rendőr ismeri azt, akivel dolga akadt, sőt, szép esély van arra is, hogy barátok, vagy valamilyen szinten rokonok. Amikor gyorshajtásért lemeszeltek három mérföldre a folyóparti dokkoktól, és a rendőr az autóm mellé lépett, azonnal szemet szúrt a hasonlóság közte, és az egykor a városba telepedő családfő közt; mikor ezerkilencszázhúsz körül a városban éltem. Épp a hazatérésem napján robbant ki egy hűtlenségi botrány a Cuno család körül, akik jellegzetesen fekete hajúak, és fehér bőrűek voltak, a szemük alatt egy-egy karikával.
A vámpírlét előnyei közé sorolható az is, hogy az ember néhány megfelelő szemezéssel képes elérni, amit akar; az igézés egy csodálatos dolog, ha az ember képes egyértelmű, és kikerülhetetlen utasításokat adni röviden, tömören.
Cuno járőr megigézése után dupla tempóval haladtam végig a poros levezetőúton, majd leparkoltam egy kicsit távolabb az első csónakháztól.
Jó idő volt, a nap magasan járt az égen, de a fák közt még hűvös volt az árnyék, pláne ha fújt a szél. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy a szellő ne a hátam mögül fújjon, félvén az esetleges gyanúm beigazolódásáról. Az egyik raktár háta mögül leselkedtem; alig valami tárult a szemem elé, semmi érdemlegesbe nem botlottam, és szagot se fogtam. Egy eltűnt, ismeretlen lány nyomait kutattam olyan helyen, ahol évtizedek óta nem jártam; a tű a szénakazalban hirtelen vonzó lehetőségnek tűnt.
Ahogy tovább osontam a rogyadozó fabunkerek között, az egyik mellett feltűnt két magas férfialak. Az egyik sötét bőrű volt, kopasz, de fiatal, és tekintélyt parancsolóan kémlelte a környéket, míg a másik kissé szeleburdibbnak tűnt, de a szemében olyan gonoszság ült, ami kevés ilyen fiatal szemében csillanhat fel. Egy mellékbejáratot őriztek, és bár engem nem szúrtak ki, abszolút támadópozícióban álltak, és biztosra vettem, hogy ha feltűnnék nekik, kő kövön nem maradna.
Hirtelen avarzizegésre, ágreccsenésre és sugdolózásra lettem figyelmes; két alak tűnt fel egy erdő széli bokorban. Automatikusan felismertem a két srácot a bárból; a magasabbik – a kevésbé szerencsétlen – arca eltorzult, bőre megvastagodott és felgyűrődött, szemei pirosan csillogtak, karmai kinőttek rejtekükből.
Sajna nem csak én vettem észre őket; a két házőrző is azonnal odakapta a fejét a zaj forrásához, és akcióba lendülve igyekeztek – egyelőre emberi tempóban – kideríteni, mi folyik ott. A két srác persze az idiotizmus végső határát átlépve felnőtteset akartak játszani, és harca készültek; azzal együtt is, hogy egyikük ember volt.
Gyorsan kellett döntenem, és még gyorsabban cselekednem. Egy gyors mozdulattal előugrottam búvóhelyemről, és hangos köszönéssel hívtam magamra a fiúk figyelmét. Meglepetten perdültek meg a tengelyük körül, de úgy döntöttek, kettéválnak; éppen erre számítottam, mikor lélekben felvérteztem magam, hogy az egyiket megölöm.
A bozontos hajú, hegyes állú srác vette felém az irányt, míg az afroamerikai barátja a gyerekek felé indult meg, akik akkor már kimerészkedtek a bokor takarásából, és szinte harcra készen álltak ott, de láthatóan rettegtek; legalábbis az embergyerek.
A kreolos bőrű vámpír gyorsan próbálta eltörni a gerincem, de kitérve a támadása elől a víz felé rúgtam. Csúszott pár métert a porban, majd feldühödve pattant fel és iramodott nekem újra. Elsőre sikerült is egy fa törzséhez vágnia; fájdalmas nyögésekkel rogytam a földre. Éppen úgy vetődtem egy göcsörtnek, hogy emberként valószínűleg lebénultam volna; szükségét éreztem pár percnek, hogy újra magamra találjak, de ez a baj a verekedéssel: az ellenfél sosem kegyelmez, kihasználja a fél pillanatnyi gyengeségedet, és ha már a földön is fekszel, beléd rúg.
A torkomnál fogva emelt a levegőbe, ahogy a szadista pajtása is ezt tette a kölykökkel, majd elvonszoltak minket az épületbe, amelyet addig németjuhászokat megszégyenítő kitartással őriztek.
Levezettek egy büdös, penészszagú pincébe, ahol állt a víz, rothadó kartondobozok sorakoztak oldalt, de a betontömlöc másik végében egy hatalmas vasszékbe kötözve ott ült egy ázsiai származású, hosszú hajú, kedves arcú lány. A haja már csapzott volt, izzadtságban és könnyben fürdött, láthatóan megviselték már az események.
A néger férfi kezei közt a fiatal vérfarkas vergődni kezdett, amint meglátta a lányt, szabadítani akarta, mire a férfi úgy falnak vágta, hogy szegény gyerek csak nyikkanni tudott.
- A baj mindig csőstül jön. – Az engem tartó férfi csodálkozva figyelte, hogy egyáltalán nem küzdöttem vasmarkai ellen; tudtam, hogy teljesen felesleges. Ha nem vergődöm, nem kell harcolnom, és teljesen képbe kerülök a helyi eseményekkel kapcsolatban.
- Nem számítottam rá, hogy itt látlak újra. – A magas, brit akcentusos férfi csodálkozva emelte fel busás szemöldökeit. Borostás arca kissé megnyúlt, kékes szemeiben sokkal több fáradtság, és élettapasztalat, de több gonoszság is ült, mint mikor utoljára láttam.
- A szülővárosomban? Érdekes. – Kihasználva az alkalmat, hogy Mr. Bozont meglepődött az ismeretségünkön, és meglazult a szorítása, kirántottam a karom a kezéből, majd kihúzva magam odaléptem a halhatatlan hibridhez.
A hátam mögül meglepett sugdolózás hallatszott, a két srác feltehetően nem értette, hogyan jövök én a képbe, mint beacon hillsi, hisz sosem láttak.
Magabiztos léptekkel sétáltam a gyilkos tekintetű hibrid elé, és pár centire tőle megálltam. Nyugodtan néztem rá, egy pillanatra olyan, heves emlékek törtek rám, amiket rég elfelejtettnek hittem, de ezeket szélsebesen a szőnyeg alá söpörtem, majd apró mosolyra kunkorítva az ajkaimat, a fejemmel a fiúk felé böktem.
- Engedd el őket. Még gyerekek.
Klaus arcán megjelent az a jól megszokott, ikonikusan gonosz mosoly, amelyből tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet. Automatikusan kiszakadt belőlem egy mély sóhaj, és már forgattam volna a szemem, mikor ráeszméltem, mennyire utálta ezeket az apró gesztusokat; ösztönösen rontott nekem, és a torkomnál fogva a falnak szorított. Levegőért küszködve, és szabadulásért kalimpálva krákogtam, miközben Klaus szeme hirtelen aranysárgába váltott, erei a szeme alatt kidagadtak, bőre elsötétült, és elővillantak szemfogai. Érdekes volt látni, mit jelent egy első generációs vérfarkas és egy vámpír hibridének igazi arcával szembekerülni.
- Ne – hörögte, és ajka már közelített a nyakamhoz, de hamarabb téptem ki magam a szorításából, mintsem hogy megharapott volna.
- Nem szabadkozom – álltam kicsit odébb. – Engedd el a kölyköket.
- Ugye, te sem gondoltad komolyan? – Teátrális lendülettel tárta szét a karjait, a még mindig félelemtől reszkető lány felé intett, majd az eltökélt tervvel előállt arcát emelte rám, amit mindig is úgy utáltam. – Ez a lány egy igazi kincs. Ő majd megoldja a problémámat.

●●\●● 

Mit gondoltok? Mi kering a fejetekben? Ne maradjon ott, írd le nekem!

Fruzsii

6 megjegyzés:

  1. Szóval húh még több ismerő yeah :D egyre jobban kezdek rokonszenvezni Audrey-val meg persze imádom a természetfelettit úgyhogy ezzel már a prológusnál levettél a lábamról :D ;)
    Tűkön ülve várom a következő részt, nehéz lesz kibírni :D
    Xxx Lynda

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:)
      Köszönöm hogy írtál, és örülök hogy tetszik! A sorozat ismerői számára a legtöbb karakter ismerős lesz majd, de azért igyekszem újakat is hozni.
      Remélem a kis kihagyás után az új rész majd kárpótol ezért a kis kellemetlenségért!:)
      Puszi, Fruzsi

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Szia!:)
      Köszönöm hogy írtál, és ennek nagyon örülök!:)
      Puszi, Fruzsi

      Törlés
  3. Szia!
    Tudom; a jó munkához idő kell... De azért siess! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:)
      Köszönöm hogy írtál!:) Örülök, hogy tetszett:)
      Puszi, Fruzsi

      Törlés