2014. augusztus 19., kedd

Chapter Five - A deal with the devil


Sziasztok!

Először is, szeretném megköszönni az egyre csak gyűlő, csendes olvasóseregemet, és a pipákat. 
Másodszor pedig, csak annyi közlendőm lenne, hogy a #TeamTypewriter csoportban fogalmazódott meg a blog ötlete, ami hamar létre is jött. Írással kapcsolatos cikkek, vélemények, könyv és film ajánlók és kritikák, blogkritikák, novellák várnak majd titeket, addig is iratkozzatok fel!
Katt a képre!
Kellemes olvasást!

Ui.: A nyár megkezdte a végső nagy hajrát, előre is mindenkinek jó vásárlást, jó utolsó bulikat és lazulásokat, kellemes augusztus huszadikát, és mindenképpen jó évet kívánok!

Legyetek rosszak,
Fruzsii

Chapter Five – A deal with the devil

Bee


Először fel kellett szentelnem minden ősöm sírját. Csupán néhány tucat rokonom sírhelyét kellett felkutatnom; köztük olyanokét is, akik a középkorban lettek eltemetve. Az ő sírhelyük rendszerint mai indiánrezervátum területére esett, és oda bejutni feltűnés nélkül, igazi Indiana Jane kalandnak bizonyult. De végigjártam az összes sírhelyet, minden csont fölött hosszadalmas és fárasztó varázslatot végeztem – és véreztem, ugyanis a rituálé része a saját vérem ontása. A tenyeremen azóta is látható volt a halvány heg.
Amikor a végére értem, minden erő, ami egykor egy, a családunkhoz valahogy kötődő boszorkányé volt, az én ereimben száguldozott, az én magomat növelte. Elöntött az eufórikus hatalomérzés, szinte szétvetett az extázissal vegyített tettrekészség.
De ezek után jött az igazán kemény dió. Baldwin tervének szerves részét képezte, hogy őt visszahozzam a halálból, ami bárhogy néztem, nem volt éppen sétagalopp. Olyan kimerítő és energiaigényes varázslat, amit két hét alatt is csak nehezen lehet kipihenni. Szembesülni kell a halállal, és jól torkon verni. Találkozni vele, és legyőzni, ami valljuk be, keveseknek sikerült. Nem csak fizikailag és mentálisan készíti ki az embert teljesen, hanem lelkiekben is megrázza. Olyan mélységekben ver gyökeret, amit az ember talán nem is ismer, nem hogy még kontrolláljon.
Baldwin persze nem ismert könyörületet. Hajtott és kínzott, míg meg nem kapta, amit akart; elutaztam New Orleansba, és varázslattal ültettem bogarat minden idők legnagyobb vámpírjának fülébe.
- Miért éppen ezt a lányt? – kérdeztem az akkor már hús-vér valójában az oldalvonalról szurkoló férfitól, aki az élők közt már koránt sem tűnt olyan nyájasnak, sokkal inkább megalomániásnak. – Olyan fiatal.
- Mondtam már – forgatta a szemét Baldwin, és ledobta elém a szükséges köveket. – Ő az utolsó életben maradt tűzgyújtó, a természetfelettien eszmei értéke meghaladja a képzelőerődet. Szóval csak rajta – utasított keményen. A hangja pattant, mint az ostor vége, mikor átlépi a hangsebességet; úgy beszélt velem, akár egy katonával a tábornokok.
Ódzkodva, idegenkedve végeztem el a rituálét, majd súlyos bűntudattal küzdve menekültem el a városból, mielőtt bárki rám talált volna. A hazafele utat csendben, a lelkiismeretem által előkészített lelki savban fürödve tettem meg, és minden másodpercben átkoztam magam, amiért elősegítettem egy ártatlan, valószínűleg mit sem sejtő lány halálát.

Visszatérve a valóságba, a kanapén találtam magam, egy régi, megsárgult, tépett szélű térképet láttam magam előtt, és egy virágcserepet. Baldwin az asztal túlsó végén állt, és sürgető pillantásokkal ostorozott, én pedig csak ültem, és kötelességtudóan belemarkoltam a földbe, elszórtam a még Szovjetuniót is mutató térképen, majd kezeimet a térkép fölé helyezve kántálni kezdtem a kereső ige latin szavait.
Valójában sosem voltam túl szófogadó. Kiskoromban nem ettem meg a brokkolit, mert azt mondták ettől növök nagyra, nem ettem meg a répát, mert azt mondták, ettől fogok fütyülni. Valójában születésem óta fittyet hánytam a körülöttem élők szabályaira, csupán a varázslás törvényeit tartottam be igazán következetesen, mert egészen pici koromtól azt sulykolták belém, minden varázsige elmondásával az életemmel játszom. És a túlélési ösztön bennem mindent felülmúlt.
Talán ezért teljesítettem Baldwin minden kérését első szóra. Mert tudtam, hogy sokkal hatalmasabb, mint én valaha is lehettem. A damfírok legendásak voltak a családomban, és nem egy öreganyámról tudtam, aki végül egy-egy damfír szolgálatába szegődött. Valahogy a vérünkben volt, hogy eleget tegyünk az akaratuknak. A családom és e különös faj története nemzedékről nemzedékre fonódott össze, de egyetlen felmenőm sem született átváltozóban lévő vámpír gyermekétől.
Mire kinyitottam a szemem, a körbe leszórt földdarabkákból egy nyúlvány egy kaliforniai kisvárosig terpeszkedett, megmutatva, hogy a lány még mindig élt; habár jól tudtuk, hogy Klaus már el is raboltatta a lányt. Ősi hibrid fejében az a tévképzet élt, hogy azért volt szüksége a védtelen kamaszra, hogy az védővarázslattal óvja meg a gyermekét, és azt akartuk elérni, hogy saját dühből ölje meg a tűzgyújtót. A középső Mikaelson ugyanis nagy mészáros hírében állt.
 Baldwinnak újfent egyenes csíkká préselődtek keskenyke ajkai, állkapcsa megfeszült, halántékán és a nyakán kidagadtak az erek. Nagy levegőket véve állt fel az asztaltól, egy perc néma csend után egy dühödt káromkodással borította fel a dohányzóasztalt, ami egy háborúhoz méltó csatazajjal törte össze a szobát. Valami a karomnak csapódott, de nem hagyott sebet, így nem is foglalkoztam vele különösebben.
- Biztos, hogy működött a varázslat? – sziszegte a képembe megszállott tekintettel.
- Egyébként nem is rabolta volna el – feleltem halkan. – És mennyi az esélye, hogy valaki más tette?
Válaszra sem méltatva robogott ki a lakásból, de a nagy lendület hevében már nem jutott ideje arra, hogy bezárja a bejárati ajtót, így az éppen arra járó idős házaspár elképedve nézett körbe a szinte porrá zúzott nappalin.
- Kedveském – suttogta megrémülten a hölgy, aki két emelettel lakott feljebb.
- Semmi gond – legyintettem. – Nincs baj.
Kelletlenül vették tudomásul az udvarias hessegetésemet, mikor bezártam az ajtót. Még hallottam, ahogy a bácsi a rendőrségről kérdez, de miután aznap már senki sem zargatott, nem foglalkoztam velük különösebben.
Egészen estig bíbelődtem a romokban heverő lakás összerántásával, aztán Baldwin visszatáncolt, és csapkodott, tört, zúzott. Igyekeztem nem összerezzeni minden alkalommal, valahányszor a véres poharát a pulthoz vágta.
- Nem akarok mást – szólalt meg halkan, visszafogott hangon -, csak azt a ribancot holtan.


Audrey

- Mégis, hogy védjem meg, ha azt sem tudom, kitől kéne? Honnan tudjam, hogy nem az új srác a harmadikból, vagy a kukás a város északi oldaláról? – Scott a hangerő növelésével adta tudtunkra félelmei fokozódását. Három napja ezen rágódott, és bár alig ismert, a fülemet rágta, hogy védjem meg a lányt, akivel nem is volt hivatalosan is együtt. Kerülgették egymást, mint macska a forró kását, de Scott minden áron tiszteletben akarta tartani egykori elhunyt kedvese emlékét.
- Scott, állja le, vagy esküszöm, nem állok jót magamért – meredtem a kávéfoltra a pólómon, ami az általános ugrálása következtében került oda.
- Bocsánat.
- Scott, mindig van valaki a közelében – szólalt fel Stiles, Scott legjobb barátja, aki esetlen és olyannyira emberi és kamasz, hogy az ember csak ránézett és megsajnálta. – Ettől többet te sem tehetsz.
- De muszáj tennem valamit – sóhajtotta a fiú.
- Akkor menj, vidd el moziba, vedd feleségül, váltsd meg a világot, vagy csak fuss egy kört, különösebben nem érdekel, de ha még egyszer megkérdezed, miért akarták elrabolni, kitépem azt a vérfarkas karmos karod, és azzal verlek szét – trilláztam, a lehető legkedvesebb mosolyommal az arcomon és belekortyoltam az italomba.
Bármit megadtam volna egy jó adag nullás vérért, de amíg nálam tobzódott a helyi természetfeletti olvasókör, nem mehettem le a pincébe, mert a kis Kíváncsi Kyle és társai halál biztosan követtek volna. A rengeteg kérdést pedig nem akartam megkockáztatni.
- Olyan fura ez a festmény – állt meg a kandalló előtt Stiles, és keresztbe font karokkal szuggerálta a festményt, amit még a nagymamám tett oda.
- Mi bajod vele?
- Mintha… Nem tudom. Olyan furán vastag, nem? – Stiles vékonyka, gyermeteg arcán különös, eltorzultan találgató kifejezés terült el, mintha most lépett volna ki egy sitcom* sorozatból.
- Túlságosan kíváncsi vagy – forgattam a szemem, majd egy intéssel leemeltem a képet a falról. A kép szép lassan emelkedett el a faltól, majd egy hatalmas ívet leírva leereszkedett a földre, Stiles lábai elé. Odaléptem, és óvatos, de gyakorlott mozdulatokkal szedtem ki a családi portrét a hatalmas keretből, majd szétszedtem a kettős vászon közé rejtett pengét.
A penge markolata fénylő ezüst volt, és rajta a család címere; egy egyszerű, ezüst kereszttel és sassal díszített lila pajzs, fölötte az egyik családi mottó, alatta a Crusade név. Fölötte korona, mögötte kard és bárd. A lila, mint a bőség és jólét, valamint a bölcsesség és nemesi származás jelképe, a sas az erő, hatalom és halhatatlanság szimbólumaként volt jelen. Gyerekkoromban egy zászlóra festve ugyanez a címer lógott a nappaliban, de azt később eltemettük apámmal, miután egy vírus ledöntötte a lábáról, és többé nem kelt fel.
- Két ilyen penge készült – lóbáltam meg a vaskos, sok mindent megjárt kést, és lassú, baljóslóan tétovázó léptekkel indultam el körbe-körbe. – Ez itt – emeltem fel – képes bármilyen lényt megölni… bár egy Eredetin még sajna nem volt alkalmam kipróbálni, de ha Klaus így halad, még meglesz rá az esélye – forgattam meg a szemem.
- És a másik?
- A másik… Az is képes kinyírni a gyengébb természetfeletti lényeket. Ám mellé inkább végtelen, gyötrő fájdalmat kelt, és elég nehéz megszüntetni, tekintve, hogy a szervezet egyszerűen magába szippantja. A fájdalom talán még a pokol utolsó, legkisebb, legrosszabb, legundorítóbb bugyránál is rosszabb.
- Úgy hangzik, mintha tapasztalatból beszélnél – szólalt meg Scott.
- Ja – zártam le a témát, majd elvonultam a konyhába.

Rövid időn belül halk, ám határozott kopogtatás hangzott az ajtó felől, ami agyonütötte az egyébként is kínosan hosszú csendet. Egy pillanat alatt az ajtó előtt termettem, és nagy lendülettel tártam azt szélesre, de mikor megláttam ki állt a másik oldalán, szívem szerint újra becsaptam volna. Habár jobban ismertem, mint bárki más, és a küszöb túloldaláról biztonságban tudhattam magam, azért mégis kínosan érintett, hogy ott állt előttem, tőle megszokott bárgyú vigyorral a képén, hátracsapott kézzel. Olyan volt, mint a legalantasabb gonosz a filmekből. Legalábbis próbált olyan lenni.
- Hát, Te mit keresel itt? – ráncoltam a homlokom, karba tett kézzel.
- A segítségedet kérem, és fegyvert ajánlok cserébe – húzott elő a háta mögül egy vöröses fadobozt, rajta a Mikaelsonok jellegzetes M betűjével.
- Mi ez? – nyúltam érte, de mielőtt az ujjaim elérték volna a szép asztalos munkát, Klaus tett egy lépést hátra, és két magas alak lépett elő a sötétből. Két fekete, kopasz férfi lépett Klaus mellé, réveteg tekintetükből azonnal tudtam, hogy nem önszántukból szegődtek a hibrid mellé; a hátuk mögül fújó szél éreztetni vélte, hogy ők is rég maguk mögött hagyták halandó mivoltukat.
- Komolyan hoztál magaddal verőlegényeket? – gúnyolódtam. – Nehogy vér tapadjon a kezedhez? Azt hiszem ezzel már elkéstél, Nik – húztam elégedett vigyorra az ajkaimat.
- Tudod – kacsintott rám -, sosem árt az óvatosság. – Nik céltudatosan indult el befelé, én pedig ugyan ösztönösen hátraléptem egyet, de boldogan vettem tudomásuk, hogy Nik mágikus és láthatatlan falba ütközött, ami persze nem tetszett neki túlzottan. Azonnal elővillantak sárgán izzó farkasszemei, és vérszívó fogai, mélyről felszakadó morgása igazán fenyegetően hangzott.
- Pontosan tudod, hogy engem a morgás, és a nagy, legyőzhetetlen hibrid imidzsed nem tud megfélemlíteni – vetettem oda, majd az ajtót nyitva hagyva hátat fordítottam és beljebb sétáltam. Közben a hátsó ajtó felől Derek és Peter is megérkezett, és érdeklődve figyelték az eseményeket.
- Engem azért egy kicsit igen – szólalt meg Stiles; tőlem egy szúrós pillantást, Petertől pedig egy nagy tockost kapott.
          - Szerintem ez itt – emelte meg a dobozt –, többet ér neked a megbűvölt kis házadnál, ami nagyobb eséllyel éli túl az apokalipszist, mint a halandók sokat emlegetett Istene.

                                                                        ●●\●●
*sitcom: Szituációs komédia


Hogy tetszett? Mi a véleményed?

Fruzsii

4 megjegyzés:

  1. Hát én imádom ezt a történetet, pedig nem nagyon szeretem a fanfictionokat. De ez még is nagyon egyedi. Imádom Baldwint, Stilest, Scott-ot meg Klaust is. Talán azért is a kedvencem mert imádom az itt megjelenő összes sorozatot. És emelet nagyon jól írsz, szinte faltam minden sorodat. Már nagyon de nagyon de nagyon várom a kövi részt. :33333

    VálaszTörlés
  2. Szia!

    Nagyon szépen köszönöm a dicséretet, és azt is, hogy az olvasáson túl a megjegyzés írására is szántál időt. Annyira jó olvasni, hogy a kedvemért kivételt teszel, és fanfictionként is olvasod - a következő történetemnél ez már nem lesz akadály, hisz az abszolút saját történet lesz, megígérem;)
    De jó, hogy nem csak én imádom Baldwint:3

    Még egyszer nagyon köszönöm!
    Puszi, Fruzsii

    VálaszTörlés
  3. Drága Fruzsi!
    Szerintem Te egy fantasztikus blognak vagy a tulajdonosa, és bár a design is csodálatos (bár tudom, hogy nem Te csináltad, meg kell említenem), a történet még inkább az. Egy olyan világba kalauzolod olvasóidat, melyet nem sokan tudnának fejben megteremteni, de én pl. a veszélyek ellenére szívesen lennék ott. Tegyük hozzá, igazán jól írsz, elég nagy a szókincsed, és szuper helyesírással vagy megáldva. A blogot nem olyan rég találtam meg, de már a kedvenceim közé tartozik, már nagyon várom a következő fejezetet is. Egyébként szeretem az ilyen történeteket, melyek fordulatosak, tele vannak váratlan dolgokkal, és egy kicsit titokzatosak is. Így tovább, remélem még sok olvasód lesz!
    Puszi: Lyla

    Ui.: Ezt a véleményt a Támogassuk a kommentelést!
    nevű játék keretében írtam, és szeretném, ha a
    felhívást Te is megcsinálnád (http://csakegyuzenet.blogspot.hu/2014/08/egy-kis-offbejegyzes-avagy-tamogassuk.html).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lyla!

      Nem győzöm hálálkodni, elképesztően boldoggá tettél ezzel a pár sorral. Nagyon sokat jelentettek nekem a szavaid, és biztosítottak afelől, hogy folytatnom kell a blogot; habár nem terveztem bezárni, jó az ilyen megerősítés.
      Köszönöm szépen a bókokat még egyszer:)

      Ui: a kezdeményezés szerintem fantasztikus ötlet, amint lesz időm, azonnal csatlakozni fogok. :)

      Puszi, Fruzsii

      Törlés