2014. augusztus 11., hétfő

Chapter Four - Morning

Sziasztok!

Szeretném ismét megköszönni, hogy szépen sorban gyűlnek a feliratkozók, és hogy már három díjat is kaptam erre a blogra. Igazán sokat jelent, mert fogalmam sem volt, hogyan fogtok reagálni erre a blogra és az irományomra, ugyanis ilyen fajta kereszteződéssel még nem találkoztam. 

A rész azért jött még most, hétfőn este, (azért nem siettem el, de az elmúlt pár héthez képest haladás), mert holnap valószínűleg nem érek majd rá, és nem akarlak újra megváratni titeket. Illetve, amit még úgy érzem, el kell mondanom az az, hogy a rész elején lévő zárójeles sor az előző fejezet végén "hangzott el", azért van így formázva. Azoknak üzenem, akik kicsit kiestek a történetből:)

Szeretném jelezni: mint látjátok, lecseréltem a blogom címsorban látszódó címét, ugyanis az elmúlt napokban több ilyen fajta kérdés is érkezett felém, illetve volt belőle félreértés is. A három pont a Kill a demon today, részt helyettesítette korábban, de úgy láttam, jobb, ha ezt is odaírom. (Legközelebb meg rövidebb címet választok. Már meg is van, mi lesz az, egyébként.)

Hogy telik a nyár? Lassan itt a suli; ki hanyadikba megy, milyen érzéseitek vannak ezzel kapcsolatban?

Kellemes olvasást!

Legyetek rosszak, 
Fruzsii

Chapter Four – Morning

[- Akkor mire fel a hibrid szó? – értetlenkedett Derek, mert azt hitte az, hogy apró szünetet tartok, a történet végét jelenti.]
- Klaus nem Mikael gyermeke. Fattyú, méghozzá egy vérfarkas nemzette. Ezt Mikael sosem tudta megbocsátani, így igazán fiának sem fogadta el soha, azóta is üldözi, hogy elpusztítsa őt, se vele együtt mindenkit a vérvonalából. Lévén, hogy Klaus vérfarkasnak született, és amikor vámpírrá vált, és ölni kezdett, hogy táplálkozzon, a mélyen benne szunnyadó fenevad erőre kapott. Ezért Esther úgy döntött, megátkozza; Klausnak egy hasonmás vérére volt szüksége, hogy újra hibrid lehessen, és egyszerre lehessen vérfarkas és vámpír. Alig pár hozzá hasonló van. A hibrid teremtése igen… körülményes és szinte lehetetlen folyamat.
Csend telepedett a szobára, csak a két farkas szuszogását, és az én álomba szenderülni készülő légzésem lehetett hallani.
Odakint álmosan lusta, alig érezhető sugarakkal bukkant fel a Nap a horizonton, még nem melegített, szinte hideg volt. Scott kiverte a szememből az álmot, és már semmi kedvem nem volt ledőlni, pedig alig álltam a lábamon. Inkább az ablakban állva néztem, ahogy szép lassan előbújik a terebélyes gömb, amelynek fényében annyira szerettem fürdőzni.
Lépéseket, majd a zár kattanását hallottam, de egy mély szuszogás még mindig betöltötte a szobát. Derek halk, alig érzékelhető léptekkel állt meg mellettem, és hozzám hasonlóan nézett ki a fejéből. Hosszú éjszaka volt mögöttünk, és úgy tűnt, sosem akar véget érni a nap, noha még el sem kezdődött.
- Nem hagyhatom meghalni – szólalt meg végül.
- Ne te légy a gardedámja, Derek. Nem kell megoldanod a problémájukat.
- Többel tartozom Scottnak, mint hinnéd – húzta el a száját. – Azon kívül semmi kedvem megtapasztalni, milyen egy kamasz Alfa, aki a második „igaz szerelmét” veszíti el – forgatta a szemét. – Az ég szerelmére, csak tizenhét éves!
- Hagy ne emlékeztesselek, Derek – szóltam rá lágyan. Újra megjelent előttem az a szintén tizenhét éves kölyök, akivel lehetetlen volt szót érteni, és akinek nem számított más, csak a kosár, a haverok, és legfőképp Paige*. Szegény kislány az életével fizetett Derek társaságáért.
Farkaskoma felmordult, majd bosszús pillantást vetve rám tovább kémlelte a teljesen üres láthatárt.
- Ismertél valaha valakit, akinek meg lehet az ereje ahhoz, hogy bemásszon a srác fejébe?
- Nem. Viszont ez lényegtelen. Nagyon sok minden fokozni tudja a boszorkák erejét, és egy jó taktikus talán már a következő lépésén is túl van mostanra. Lehet, hogy nem Klauson keresztül, lehet, hogy balesetnek tűnik majd, lehet, hogy fájni fog… De a lány előbb-utóbb halott lesz. És inkább előbb, mint utóbb.
Derek tágra nyílt, értelmes zöld szemeivel csak nézett rám, de látszott, hogy fejben már régen messze járt. Egykor gyermeteg vonásai megacélozódtak, kiélesedtek, férfiasabbá váltak, és borostát is növesztett.

Bee

Már egy ideje nyitott szemmel burkolóztam a néma elégedettségbe. Az ablakon át besütő nap melengette a szívemet, és simogatta meztelen bőrömet, én pedig jólesően fürödtem az előző este mámorában.
Mikor végre vettem a fáradtságot, hogy megforduljak, és vessek egy pillantást Baldwinra, meg kellett lepődnöm; úgy tűnt már régen nem feküdt mellettem, az ágy visszanyerte a formáját, a lepedő kihűlt, a tegnapi ruhái eltűntek a szobából.
Egy lenge köntösbe burkolózva robogtam át a szobán, majd ki a nappaliba. Nem volt olyan nagy a lakásom ahhoz, hogy eredményesen el lehessen benne rejtőzni, így az ajtó kitárulásakor azonnal szembeötlött velem Baldwin magas, férfias alakja. Széles vállai, rövid haja, izmos karjai, keskeny csípője. Épp az inge ujját igazgatta, miközben egy vaskos, az évek alatt megsárgult könyvet lapozgatott.
- Jó reggelt, nagyfiú! – incselkedtem pajzán mosollyal az ajkamon, gyors és rutinos mozdulatokkal kötve masnit a köntösömre. A háta mögé lopódzkodtam, és apró csókokkal hintettem be a nyakát, ahogy előző este ő az enyémet. A közelsége megrészegített; valami olyan részegítő köd szállt az agyamra, ami korábban soha. „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér…”* A kedvenc szonettem első sora visszhangzott a fejemben, ami talán a túl sok tanulás következménye volt, talán a rózsaszín buboréké, amibe hirtelen belecsöppentem.
- Jó reggelt, Bee – köszöntött ő is, miközben szemmel tovább bújta a számomra érthetetlen sorokat. Úgy tűnt latinul van; néhány varázsigéből megtanult szót ki tudtam silabizálni, de látszólag érthetetlen halandzsa volt.
- Jaj, mi ez? – indult meg a kezem könyv felé, de Baldwin vasmarka elkapta a csuklómat, és félúton megállított.
- Ne. – Fojtott hangjából olyan indulat csengett ki, amitől azonnal megrettentem. Volt benne valami megmagyarázhatatlanul tekintélyt parancsoló, és rémisztő. Nem tudtam, hogy stresszt, problémákat, vagy dühöt nyelt-e le éppen. Nyaki erei kiduzzadtak, szinte láttam, ahogy az ütőere lüktetett.
Megrettenve húzódtam vissza, és tétova mozgással elsasszéztam izmos hátától. Megkerülve az asztalt helyet foglaltam vele szemben, és az államat a tenyerembe támasztva figyeltem ténykedését. Lapozgatott, a homlokát ráncolva követte a sorokat, és valami nagyon fontosat kereshetett.
- Olyan korán van még. Együnk valamit reggelire, aztán segítek kieszelni a terved többi részét, mit szólsz? – incselkedtem, egyik egyébként is hullámos barnából szőkébe ívelő tincsemet az ujjaim körül csavargatva.
- Én már órák óta fent vagyok. Ott van neked reggeli az asztalon.
- Baldwin… Az elmúlt hetekben végig a te feladatoddal foglalkoztunk. Mióta visszatértél. Nem foglalkozhatnánk most egy kicsit valami mással? – esdekeltem gyengéd hangon, bizonytalan ujjaimat az asztalon fekvő kezeire kulcsolva. Bőrkeményedéses tenyerében az én apró kezem kétszer elfért volna.
- Minek?
Egy pillanatra megtorpantam, majd jobbnak láttam kinyögni az igazat, ami az elmúlt pár napban nyomta a lelkem. Felnéztem zöldes szemeibe, egy pillanatra végigfuttattam tekintetem néhány apró szeplőjén, és a szeme sarkában megbújó apró ráncokon.
- Mert kezdek félni tőled. – A hangom az ő erős és magabiztosan utasítgató orgánumával szemben olyan volt, mint egy erőtlen suttogás, amit elfújt a szél, ám ő mégis csak állt velem szemben, tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, és úgy tűnt fagyos íriszei még inkább megkeményedtek, markáns vonásaival együtt. Keskeny metszésű ajkai összeszorultak, egyenes vonallá préselődtek, az állkapcsa még hangsúlyosabbá vált, ahogy fogait összeszorítva felegyenesedett az asztaltól. A félelem jeges ruhaként fonódott a testemre, minden ízemben remegtem. 
- Valóban?
Nem telt bele egy fél pillanat, és már az ablak mellett álltunk, hosszú, erős ujjai a torkomra szorultak, és legalább tíz centivel a padló fölött lebegtem. Kétségbeesetten kezdtem levegőért kapkodni, rúgkapálva szabadulni természetfeletti vasmarkai közül. A fejem kezdett fájni, alig kaptam levegőt. Tompulni kezdett körülöttünk minden; a látásom egyre sötétebbé vált, éreztem, ahogy kaparni kezdett a torkom, és már az előttem álló férfi szavait is alig hallottam. De az azonnal feltűnt, hogy szemei teljesen feketébe váltottak.
- Eddig nem féltél? – folytatta ördögi duruzsolását.
- De… Nem… Kapok levegőt – nyögdécseltem levegőért kapkodva.
Egy pillanatig még habozott, majd lassú, megfontolt mozdulattal leengedett a földre. A térdeim úgy remegtek, hogy meg kellett kapaszkodnom a falba, nehogy összezuhanjak. A torkomhoz emelt kézzel, rettegve pillantottam fel a férfira, aki fölém magasodva nyomatékosította természetfeletti erejét.
- Most szólok: a tervem elsőbbséget élvez. Nem érdekel, miről van szó. Ha kellesz, legyél ott; akkor is, ha épp a század buliját tartják három utcával lejjebb. Világos voltam? – sziszegte. Erőteljes baritonja mázsás súlyként telepedett rám, ösztönösen alárendeltem magam az akaratának, csupán béketűrésből.
Széles hátával szemezve suttogtam:
- Világos.

Pár héttel korábban az egyik vizsgám után végtelenül boldogan bújtam ágyba, de aznap éjjel villódzó képek sora jelent meg álmomban. Fura, elmosódott, jelentéktelen képeknek tűntek, de az évek hosszú sora megtanította arra, hogy a mi családunkban mindennek van jelentősége, így az álmoknak is. Amikor másnap reggel felkeltem, zilált voltam, csapzott és fáradtabb, mint előző este.
Napokig csak élőhalottként járkáltam a városban, nem tudtam napirendre térni a történtek fölött, pedig semmi kézzel foghatót nem láttam. Alig néhány nap alatt teljesen szétestem, a saját gondolataim felett is elvesztettem az uralmat az örökös rémálmok miatt. Kezdtem attól félni, hogy a Rémálom az Elm utcában élő főszereplőjévé avanzsálok, a természetfeletti verzióból.
Aztán egy éjjel, mielőtt megpróbáltam volna lefeküdni, és ezúttal ki is aludni magam, meghallottam egy hangot a hátam mögül. A szívroham persze azonnal megkörnyékezett, és mikor megfordultam, ott állt előttem Baldwin, teljes valójában, régies, középkori, szakadt ruhában, és a Pokol tüzétől csillogó kék szemekkel. Csak állt ott, és a segítségemet kérte.
- A Corey család évszázadok óta a mágia aktív gyakorlója, és egy ősödet sem szentelték fel – zsolozsmázta halk, megbabonázó hangon, miközben hátratett kézzel lassú, megfontolt léptekkel elkezdett körözni körülöttem, mint a szadista vadász a zsákmánya körül. Én pedig csak álltam ott, tehetetlen némaságban, és vártam a támadást. – A családod a középkor óta csak gyűjti és gyűjti az erőt. És mindezt te birtokolhatod. – Baldwin hangja valahogy behízelgő volt, olyan, ami szinte tálcán nyújt minden megoldást.
- Mit akarsz tőlem? – hebegtem.
- Csupán egy kis segítséget – tárta szét a karját, szemöldöke felszaladt, szemei kitágultak; ártatlan kisfiúnak hatott egy pillanatra. – Neked jól jön, ha képes vagy olyanra, amivel megvédheted magad, nekem pedig vissza kell térnem az élők közé, legalább annyi időre, míg elintézem a dolgom. – Sosem vágytam én hatalomra, vagy mágikus biztonságra, csak egy diplomára, egy lakásra Manhattanben, illetve egy tisztes állásra.
Félve néztem a nyájaskodó férfira, aki még mindig úgy nézett rám, mintha életem ajánlatát ígérgette volna.
- Nem kérek én mást, csak pár délutánt az életedből, és néhány elmormolt varázsigét. – Kétkedve néztem rá, mikor megláttam, hogy átnyúl az asztalon, mintha a fizikai való számára nem létezne. Furcsálló tekintetemet látva, sietve megszólalt: - Na, jó, az elején talán kissé döcögős lesz, de utána minden megy, majd, mint a karikacsapás. – Ígérgetett, ajánlgatott, és próbálta elcsavarni a fejem. Én pedig – habár azt sem tudtam, mit akar –, csak álltam ott, és próbáltam neki nemet mondani, de egyszerűen képtelen voltam rá.
- Akkor akár bele is kezdhetnénk – kacsintott rám, és azzal kezdetét vette az öngyilkos küldetésem.
Baldwin arra kért, segítsek neki megváltani a világot; ám ő a megszabadítani a világot a katasztrófától szavakkal dobálózott. Szerinte ugyanis van egy nő, aki nagyobb csapást mér a világra, mintha maga az Antikrisztus szabadult volna az emberiségre; Baldwin szavaiból következtetve az ő szemében az a bizonyos nő, akinek egyszer sem ejtette ki a nevét, illetve a fent említett pokolfajzat egy és ugyanaz volt.
- Ha sokáig életben marad, a halott boszorkák fellázadnak – magyarázta, mikor én az első rituálé előtti szervezkedés legnagyobb közepén ültem a nappalimban, és próbáltam nem tudomást venni az engem győzködő szellemről. Túlvilági igazságszolgáltatók ide vagy oda, a diplomámat csak akkor szerezhetem meg, ha sikeresen írom meg a ZH-kat, ami tanulás nélkül csaknem lehetetlen. De Baldwin nagyon kitartónak bizonyult, és nem hagyott békén, míg végére nem jártam az általa kiadott feladatoknak. Kedves szavakkal csábítgatott, becézgetett és bókolt – habár már századok óta a föld alatt rothadt, nagyon értette a dolgát, ha meggyőzésről volt szó. 

                                                                       ●●\●●

*Paige: Derek kamaszkori, és egyben első barátnője, akit megharapott egy Alfa, de nem élte volna túl a harapást, ezért Derek megölte, hogy megszabadítsa kínjaitól. 
* "Az vagy nekem, mi testnek a kenyér...": Shakespeare - 75. szonett

Tudom, ez a rész inkább mesélős volt, de ilyen is kell, hogy minden érthető legyen. 
Fruzsii

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése