2014. augusztus 31., vasárnap

Chapter Six - Ritual


Sziasztok!

Az iskolakezdőknek sok sikert az új évre, remélem egyedül én rettegek tőle halálosan. Tudom, fáj az utolsó nap, legszívesebben és is sírva fetrengenék, de ez van gyerekek. Kitartás!:)

Tudom, elegetek lehet már belőlem, de a barátnőmmel nagyon sok Percy Jackson fanfictiont kerestünk, és nem találtunk. Jobban mondva kettőt találtunk, de az egyik One Directionös volt, a másik pedig... Érdekes. Ezért belekezdtünk egy történetbe, és ugyan még csak a fülszöveg van fent, remélem valakit megfog annyira, hogy elmentse magának a honlapot:)

Szóval Percy Jackson fanfiction, az Olimposzt hőseit mellőztük. Saját szereplőkkel dolgozunk, csupán az eredetiek is felbukkannak:)

Katt a képre!


Chapter Six – Ritual

Klaus mély, rekedtes hangja, ami mindig úgy simogatta a lelkem, mint a puha selyem, most is úgy ölelt körbe, mint a legdrágább kelme. Puha volt, meleg és lágy, elvesztem benne, de pillanatok alatt kellett összekapnom magam, hogy ez senkinek se szúrjon szemet.
- Biztos vagy te ebben?
- Teljesen.
- Nem hívlak be.
A kezembe vettem egy poharat, és öntöttem bele pár korty whisky-t. A tekintetem közben összeakadt Derek furcsálló pillantásával és Peter teljesen közömbös és hanyag szemével, mielőtt visszafordultam volna Klaushoz.
- Rejtsd el a lányom – kérte. A hangja szinte kétségbeesett volt, a megszokott megalománia és felsőbbrendű hatalom valahogy kimaradt a dologból, csak egy kiskutya szemű, brit akcentusos kisfiú, aki elveszett a szupermarket közepén és az anyukáját kereste.
- A mid?!
A hirtelen képembe mondott tény arculcsapásként ért, és néhány végtelen hosszú perc erejéig képtelen voltam megmukkanni, levegőt venni, vagy épp gondolkodni.
          Klaus nem válaszolt.
- Miért nem tudok bemenni… ha vámpír vagy? – kérdezte Klaus, megszakítva a csendet, ugyanis a hátam mögött álldogáló beacon hillsi csapat képtelen volt megnyikkanni és enyhíteni a kellemetlen légkört.
Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy a helyiek egyáltalán nem tudtak a vámpír mivoltomról, a hatalmas családi hókuszpókuszolásáról anno, ezernyolcszázhatvannégyben, így valószínűleg ez okozta a hirtelen szívritmuszavart és lélegzet visszafojtást.
- Hogy tudsz gyereket nemzeni, ha vámpír vagy? – kérdeztem vissza csípőből, és igyekeztem nem tudomást venni a hirtelen beálló helyzetről, nem megérezni a hátamba fúródó pillantásokat.
- Ne feledd, hogy félig vérfarkas vagyok.
- Ne feledd, hogy félig boszorkány vagyok.
Ahogy fejben végigfuttattam a gondolataimon a hibrid gyermek gondolatát, elborzadva döbbentem rá, hogy a régóta hibrid seregre vágyó Mikaelson gyermeket nemzett, így az ő vére alighanem a legjobb módja félig vérfarkas és félig vámpír szörnyek kreálásának.
- Szóval visszaköltöztél New Orleansba, visszafoglaltad a francia negyedet, felcsináltál valakit, hogy aztán a helyi vérfarkas populáció kétharmadát a saját gyermeked vérével változtasd olyanná, amilyen te vagy. Hogy mindegyikük csak a te akaratodat lesve ugráljon körülötted, mint valami pincsikutya. Hogy ne legyen szabad akaratuk. – Minden szavammal szinte arcon köptem Klaust, akinek minden izma egyre feszültebb és feszültebb lett, szemei elhidegültek, kezei ökölbe feszültek. Egyre közelebb és közelebb kerültem hozzá, míg végül szinte már a levegő is alig fért el köztünk; csupán a küszöb választott el minket.
- Nem szándékozom feláldozni a lányomat azért, hogy sereget szervezzek magam köré. Most, hogy újra az enyém New Orleans, és vele együtt az összes ott élő vámpír. Az egyességnek hála pedig a boszorkák és vérfarkasok is előszeretettel állnak az oldalamra. – Nik kiegyensúlyozott, diplomatikus hangjából kifogyott az élet, fagyos volt és érces, de leginkább fenyegető. – Leszel szíves visszafogni magad, vagy elállok az alkutól.
- Még nem is kötöttük meg az alkut – feleltem kissé vonakodva, majd egy perc mérlegelés után átléptem a küszöböt.
- Semmi pénzért nem tennéd kockára a kis korcsaid életét, jól mondom? – vigyorgott undorítóan nyájasan, majd a kezembe adta a dobozt, de nem hagyta, hogy kinyissam. Odabent fullasztó volt a csend, szinte fellélegeztem, mikor kiléptem a friss levegőre.
- Mit akarsz, pontosan mit tegyek? – zártam be az ajtót, majd követtem Klaus intését, és beszálltam a ház előtt parkoló autó hátsó ülésére, Nik mellé, míg a két benga testőr pedig előre telepedtek.
- Az anyám vezetésével az összes halott és New Orleansban élő boszorkány első számú életcéljává vált, hogy megöljék a lányomat. Így elhitettem velük, hogy Hope meghalt, és odaadtam Rebekkah-nak, hogy vigyázzon rá…
- Tudván, hogy mindig is babát akart – jegyeztem meg az egykori legjobb barátnőmet képzelve magam elé egy bájos kisgyermekkel a kezében.
- Pontosan. Ott van a legnagyobb biztonságban, de ehhez az is kell, hogy a mindenféle boszi praktikáknak is ellenálljon a rejtekhelyük. – Nik szemében, hosszú ismeretségünk óta először, őszinte aggódást és félelmet láttam. Sötétkék íriszei szinte szívbemarkolóan csillantak felém félhomályban.
A kocsiban fenyő és dohány szag keveredett. Nik úgy terpeszkedett, ahogy csak egy igazi, vérbeli uralkodó képes rá. Erre a mozdulatra egyszerűen születni kell.
- Semmi mást nem kérek – kezdett bele mély, reszelős hangján, azzal a drága angol akcentusával -, csak hogy védd meg őket. Rejtsd el, hogy soha, senki ne találhasson rá. Sem a húgomra.
Mélyet sóhajtottam, és úgy döntöttem, alku ide vagy oda, megvédem a kislányt és Rebekkah-t.
- Megteszem – feleltem lágyan. – És habár ennek semmi köze az alkuhoz, amit ajánlottál, azért ne feledkezz meg róla a nagy örömmámorodban, hogy apa lettél – jegyeztem meg csipkelődve, majd egy halvány mosolyt követően keresztbe tettem a lábam, és bambán kezdtem kibámulni az ablakon.
- Nem sokáig vagyok a városban – jegyezte meg hirtelen. – Akár ki is használhatnánk az alkalmat – kacsintott rám csalfa, féloldalas mosolyra húzva vaskos ajkait.
- Nicsak - nocsak – gúnyolódtam, hátradőlve a kényelmes és puha ülésbe. Az arcomon táncoló bárgyú vigyor azonban őszinte volt; hiába tudtam, hogy veszélyes, és tudtam, hogy nem kéne ismét vele töltenem az időm, mert csak bajt hoz szerény fejemre, nem tudtam távol tartani magam tőle. Sötét volt és nyíltan gonosz, ettől függetlenül, vagy épp ezért vonzó és csábító.
Az autó néhány mérfölddel a városon kívül, egy régi vadásztanyánál befordult egy hosszú, kavicsos bekötőútra. Nem igazán tudtam, merre jártunk, de különösebben nem is izgatott. A helyszín nem számított; csak azt tudtam, hogy fárasztó estének néztem elébe.
Klaus a ház mögé vezetett, a földre, arra a több mint két hektárnyi területre, ami a fészer és a ház között volt. Ez a birtok régen nem csak vadászkunyhó lehetett, hanem egy nemesi származású család üdülőhelye, esetleg vidéki otthona a hidegebb napokra.
A földre felfestették a kört és benne a háromszöget, meg a különböző kriksz-krakszokat, amiket korábban sosem láttam. A körvonalak gyertyákat raktak, a háromszög három csúcsára viszont nagyobbakat, mint a többi. Középen pedig egy asztal állt; nem is asztal volt, inkább térdeplő. Olyasmi, mint amiken egykor szerzetesek másolták a kódexeket.
- Tessék – jelent meg előttem egy kéz és egy vaskos, megtépázott, barna bőrkötéses könyv, amin látszott, hogy már megrágták a századok. A lapok megsárgultak, eltépődtek, az írás megfakult. – Ez anyám grimoir-ja. Gondoltam a saját varázslata lesz a legjobb ellene – magyarázta. Egy vékonyka kék szalag jelezte, hogy Klaus hol vélte felfedezni az elrejtő varázslatot. – Kezdheted.
Mély sóhaj hagyta el félig elnyílt ajkaim, mikor átléptem a gyertyákat, amik szinte azonnal lángra lobbantak. A szél feltámadt, de a mágikus gyertyák lángjai csak meghajoltak, de nem engedelmeskedtek az ösztönnek, hogy kialudjanak.
A könyvet a padra tettem, megálltam előtte, és az előttem fekvő latin szavak garmadáját zsolozsmázva elégettem a kezem ügyébe tett hajszálakat. A lángok egyre magasabbra csaptak, kezdett végtelenül melegem lenni; a szavak szinte önkéntelenül buktak ki a számból, újra és újra, míg nem a lángok a lehető legmagasabbra csaptak, majd egy hirtelen fuvallat mindet eloltotta.
- Gondolod, hogy működött? – tette fel a kérdést Nik.
- Kezdem azt hinni, hogy nem is ismersz. – Gunyoros, magabiztos mosoly költözött az arcomra, mikor felnéztem a vaskos könyvből. Bármit megtettem volna, hogy megkaparintsam, de tudtam, hogy egy elpusztíthatatlan Fehér Tölgy karó a tulajdonában állt, így jobbnak láttam nem cicózni.
Hirtelen kiszúrtam két kéken világító szempárt az erdő lombjai közt; a lágy szellő farkas szagot fújt felém, de Nik nem tette szóvá, mikor odaléptem elé, hogy elkérjem, ami az enyém.
- Kérem a dobozt.
Klausnak megszólalnia sem kellett, az egyik verőlegénye már oda is libbent, ami tekintve terebélyes méreteit, igazi csoda volt, és a kezembe nyomta a nehéz faládikát.
Amikor felnyitottam, nyikorgott, és egy apró szilánk a földre hullt. Ám a belsejében lévő penge mindenről elterelte a figyelmem. Ha hívő lettem volna, annyi mindent belemagyaráztam volna abba az estébe; a sorsot, Isten akaratát, angyalok közreműködését.
És én csak álltam ott bambán, és néztem, ahogy a Hold fénye megcsillan a pengén, a markolaton, a címeren, amit aznap már egyszer fogtam, néztem, és elmagyaráztam egy csapat kölyöknek.
- Gondoltam ennek még hasznát veheted.
- Az időzítés hibátlan. Mint mindig – jegyeztem meg egyenesen háborgó tengerhez hasonlítható szemeibe nézve. Mindkettőnk arcára fura, zsivány mosoly telepedett.
A mi kapcsolatunk nagyon sokrétű és változatos volt; habár világ életemben bennem volt a félsz, ha a Mikaelson család került szóba, és mindig is tartottam tőle, mert a megalomániáját egy dühös kisfiú haragja, egy megbántott szív elkeseredettsége, és magánytól való félelme, és egy vérbeli nemes büszkesége tetőzte, volt ott mélyen benne valami, ami mindig megfogott. Valami hazug kis fény, a lelke mélyén, ami miatt nem tudtam rá haragudni, vagy távol tartani magam tőle. Csintalan évődéseink és céltalan civakodásaink épp oly’ fájdalmasak voltak nekem, mint kedvesek.
- Előjöhettek, srácok – szólaltam meg.
- Kicsit hangosabban, ők csak a második generációból vannak – jegyezte meg Klaus szarkasztikusan, mire pajkosan a vállába bokszolva fordultam a fák közül előlépő farkasok felé.
- Vámpír? – tárta szét a karját Peter, miközben eltüntette fagyosan kék szemeit, és eltorzult vonásait, hogy visszakapja jóképű, markáns vonalait. – Komolyan?
- Sajnálom, Peter. – Egy cseppet sem sajnáltam; az ajkamon táncoló vigyor is ezt hivatott sugallni. Derek összehúzott szemekkel, gyanakvó ráncokkal a homlokán nézett rám, karjait keresztbe fonva a mellkasán. Zöldes szemei ingázni kezdtek köztem és Nik közt.
- Audrey. – Nik úgy duruzsolta a nevem, mintha a lányát nyugtatta volna; ez újra eszembe juttatta, hogy mit is tettem érte és a lányáért percekkel korábban. – Ideje, hogy visszaadjalak a házőrzőidnek.
          - Gonosz vagy, ahhoz képest, hogy te is farkas vagy – libbentem el tőle, egyenesen a kocsi felé, ami már csak rám várt.

                                                                        ●●\●●
Ne félj megosztani velem a véleményed!:)

Fruzsii

2 megjegyzés:

  1. O. M. G.
    Hát ez valami szuper, imádom benne van a 3 kedvencem blogom között, és mikor megláttam az új blogot annak is nagyon örültem. Hogy tudsz ilyen jól írni. Imádás ez a blog. Már mondtam hogy imádom? Mert első számú. Húúú imádom Audrey karakterét, nem az a hiszti nyavalygós liba. Hanem egy igazi kemény csaj, de látszik benne hogy hatalmas szíve van.
    Szóval siess a kövivel, mert kicsinálsz. :3 ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hogy ennyire tetszik a történetem. Köszönöm a bókokat, igazán jól esnek, és sokat jelentenek! Remélem a továbbiakban is tetszeni fog:)
      Puszi, Fruzsi

      Törlés