2014. augusztus 7., csütörtök

Chapter Three - This is our history

Sziasztok!

Visszatértem, és remélem ezzel a fejezettel valamennyire tudlak titeket kárpótolni. Tudom, a csoportokban már tegnapra ígértem, de megint nem úgy alakult a napirendem, mint terveztem. Ez a nyár már csak ilyen. 

Szeretném megköszönni a pipákat, a kommenteket, és egyéb úton érkezett dicséreteket, de legfőképpen azt, hogy a harmadik fejezet felkerülésekor már harmincan iratkoztatok fel a blogomra. Ez elképesztő számomra, és nagyon hálás vagyok érte nektek. Igyekszem nem csalódást okozni. Köszönöm!

Az, hogy mi derül ki ebben a fejezetben, mi a fejezet címe, és hogyan alakul tovább a történet a későbbiekben szorosan összefügg. You've been warned. [Figyelmeztettelek.]

Kellemes olvasást!

Oh, jaj, igen. Kinek hogy telik a nyár? Dolgoztatok/dolgoztok, nyaraltatok/nyaraltok, vagy csak a barátaitokkal múlatjátok az időt? Az meg persze rohan, mint egy hülye, hamarosan szeptember, és én nem akarom. Ki hanyadikba megy? Vannak ismert változások? Mennyire féltek a következő évtől? A gimnáziumból kilépettektől pedig kérdezném: melyik egyetemre, milyen szakra mentek tovább? Ha nem tanultok tovább, mit fogtok csinálni?

Legyetek rosszak, 
Fruzsii

Chapter Three – This is our history

- Hagyja békén! – hördült fel a feléledő kisfarkas, újra ember arcát mutatva felénk, de én felemeltem a kezem, és oda se figyelve továbbra is Klauson tartottam a szemem.
- A lány ereje nagyobb, mint bárki hinné. Talán még téged is lekörözne, love – nézett rám Klaus, és a szemében megcsillant valami, ami nem vallott rá. Megszállott imádatot láttam benne, mintha az élete függött volna a lánytól, aki láthatóan nem volt boszorkány.
- Nik, mit gondolsz, mi a fene ő?
- Az ezred legnagyobb boszorkái közt a helye. – A szeme folyamatosan akkora volt, mint egy kisebb focipálya, így kezdtem azt hinni, hogy nincs minden rendben a fejében.
- Nem vagyok boszorkány – nyöszörögte halkan, fájdalmaktól sírva a kislány, majd lehajtott fejjel csendben zokogni kezdett.
- Klaus! – ripakodtam rá a kezét emelő hibridre. Eltaszítottam őt, mire a falnak zuhant, onnan pedig a földön lévő vízbe, és mikor felkelt, nagyon dühösnek tűnt. Aznap már kezdett elegem lenni abból, hogy tőlem nagyobb termetű férfi vámpírokat haragítok magamra, de nem hagyhattam, hogy halálra kínozzon egy tini lányt, csak mert valaki a fejébe férkőzött.
Ez utóbbi egyébként nagyon is aggasztott. A verekedés több pontján is alul maradtam, és utólag kaptam össze magam, mert a frászt hozta rám a tudat, hogy valakinek sikerült beférkőzni Klaus Mikaelson fejébe – a halhatatlan eredeti hibrid fejébe, aki annyira makacs és öntörvényű, és annyira erős, és harcias.
Fél óra múlva vérző fejjel, törött bordákkal, zúzódott csontokkal, és felhorzsolt bőrrel nyomtam a vízbe Klaus arcát, majd eltörve a nyakát biztosítottam magamnak némi időt, hogy kivigyem a megszeppent fiatalokat a pincéből, de ahogy felálltam, hirtelen két testőrrel találtam szembe magam.
- Komolyan? – nyögtem fel. – Épp az előbb törtem el Klaus nyakát, és gondoltátok majd a tiéteket nem fogom, vagy mi?
- Diego?
- Marcel – nézett vissza a négerre a bozontos fejű vámpír azzal ketten vetették rám magukat, de hirtelen az egyiket két kéz rántotta le rólam, én pedig Diegót dobtam odébb pár méterrel, ami neki sem esett túl jól, így egy pillanat alatt mellette termettem, és jobb megoldás híján kitéptem a szívét.
Halk puffanást hallottam az egyik sarokból és egy rémült sikolyt a másikból; aligha nem az ember kölyök ájult el, de pillantásra se méltatva a segítségemre siető farkashoz ugrottam, és eltörtem Marcel nyakát.
Így név alapján már tudtam, ki az; Klaus saját fiaként nevelte fel, mikor megalapították New Orleanst. Utoljára esetlen, és Klaus figyelmére ácsingózó fiatal kamaszként láttam sok-sok évvel korábban. Azóta felnőtt, vámpírrá vált, és elképesztő személyiségbeli változáson ment keresztül, de Nikhez való hűségét nem tudta levetkőzni; mint azt a mellékelt ábra mutatta.
Felemelvén a tekintetem Marcel eszméletlen és jelenleg halott testéről, Derek zöldes szemeibe ütköztem.
- Kvittek vagyunk – közölte, mire biccentve a remegő lány felé vettem az irányt és kioldottam a szíjakat. A lábai majd összecsuklottak alatta, annyira rettegett, de ahogy hozzáértem, feltűnt mennyire forró a bőre; amikor újabb zokogási rohamban tört ki, már nem bírtam tartani, a hirtelen jött szikrák miatt hátra kellett ugranom, így ő a vízben landolt. A lába alatt úgy sistergett a víz, mintha egy égő széndarabot hajítottunk volna a pocsolyába.
- Tűzgyújtó – hallottam a tömör magyarázatot Derektől. Meglepve néztem fel rá; - Hosszú történet. És bonyolult.
- Inkább hiszek neked – legyintettem.
A lány karjaira nézve feltűntek az elmosódott vérfoltok; a kezemről származtak, mert amikor kiszabadítottam, Diego vére még a kezemről csepegett, de nem volt gusztusom megkóstolni egy vámpír vérét.
- Csoda, hogy a fickó megtudott fogni – szólalt meg a fiatalabbik vérfarkas, aki most a lányt pátyolgatta.
- Jut eszembe, a „fickó” mindjárt felébred, jobb, ha eltűntök, mielőtt mindenkit kinyírna – szóltam közbe. Derek egy percig csak nézte az eszméletlen Mikaelsont, majd felvont szemöldökkel rám tekintett, de mivel nem kaptam egy a pillantásom, csak megrántotta a vállát, és a még mindig imbolygó halandó felé tett egy pillantást, és kitámogatta a csapatot a pincéből.
Először Klaus tért magához. Amint felállt, újból feldühödött, és a tőle megszokott színpadiasan drámai mozdulattal rám mutatott, majd mély, letaglózó hangján, és drága akcentusával beszélni kezdett:
- Csak azért vagy még életben, mert így legalább kiűzted a fejemből ezt az elmebajt – közölte, majd leengedte a kezét, és egy pillanatig csak néztük egymást, majd féloldalas, zsivány mosolyra húzódtak az ajkai, én pedig kissé megkönnyebbülve léptem oldalra, és egy nagyjából stabilnak tűnő faládára telepedtem.
A hátam és a karom még sajgott, minden lélegzetvétel egy-egy késdöféssel ért fel, és a vér lassan csordogált az arcomon, csöpögött le a kezemről, de nem törődtem vele. Megszoktam már a hosszú évek alatt, hogy olyan dolgokkal kell szembenéznem, amiben épeszű ember nem hisz. A természet bosszúja mindig utolért, én pedig minden pofoncsapást próbáltam egyenes háttal fogadni.
- Mégis… Ki mászott a fejedbe?
- Ha tudnám, már nyugodj meg, hogy halott lenne.
Egy pillanatra összevillant a tekintetünk. Ezerkilencszáztizenegy telén is pontosan ugyanez a mondat hangzott el, mikor megismerkedtünk Párizs kihalt utcáin.
Elesett és gyámoltalan nő szerepében tetszelegve éppen erősen fel voltam háborodva az engem zaklató kacér férfiak ízléstelen megnyilvánulásain. A segítségemre siető angol úriember pedig nagyon gálánsan felsegített, noha ott helyben téphettem volna ki a szívét a részeg fickónak, aki akkorra már az út túloldalán támolygott. Ő azt kérdezte, ki volt ez, mire én azt feleltem, amit ő is mondott most; hogy ha tudnám, már nem élne. Nagyon megtetszett neki heves válaszom, és felajánlva védelmét, visszakísért a Moulin Rouge elé.
Másnap már ott volt előttem, mint VIP vendég az esti show-n, aztán még egyszer és még egyszer, végül színházba vitt; az volt az este, mikor mindketten tudattuk egymással nem épp normális étkezési szokásainkat.
- De az biztos, hogy a kis tűzgyújtód kell neki. És nem fog sok lehetőséget hagyni.

Leparkoltam a ház előtt, és fáradtan, több sebből vérezve, éppen gyógyuló törésekkel indultam befelé a házba, de két akaratos farkas ott pihent a verandán. Ők sokkal jobban festettek nálam. Már meggyógyultak abból a pár apró zúzódásból, amit azzal a pár pofonnal szereztek.
 - Bármit is akartok, fáradt vagyok hozzá – vonultam el mellettük, rájuk sem nézve, de mielőtt bezárhattam volna az ajtót, Derek keze megállított; a félfa és az ajtó közé tette.
- Tudom, hogy nem mehetek be, amíg be nem hívsz, akármennyire is fura ez az egész. De Scottnak lenne pár kérdése.
Legalább a fiú neve kiderült.
- És mint a mellékelt ábra is mutatja, nem vagyok olyan hangulatban, hogy válaszolgassak egy kamasz idióta faggatásaira. Ne vedd magadra – vetettem futó pillantást a srácra, aki látszólag értetlenül állt személyem előtt, ezért a nagy, gonosz farkas mögé húzódva figyelt.
- Szeretnéd naponta megmenteni a kiscsajt, vagy inkább most elmondod, amit tudni akar?
- Reggelig nem ér rá?
Akaratos és kitartó tekintetekbe ütköztem, így nem volt más választásom, csak kitárni az ajtót és beengedni őket, bár mindkettejük édesanyját szép helyekre száműztem gondolatban. Legalábbis Crowley-nak* biztos szép hely.
- Mit akartok?
- Miért kell neki Kira? – Scott szeméből és hangjából egyértelművé vált, hogy bár mindennél többet jelent neki a fiatal tűzgyújtó, valamiért még sincsenek együtt, így burkolt aggodalmát egy éjszakai látogatással leplezi.
- Gyertek be – tártam ki az ajtót fáradtan, majd bezárva azt mögöttük mély sóhajjal vettem tudomásul, hogy újabb vérfarkasoknak adtam szabad bejárást féltve őrzött védőváramba. – Klausnak valójában semmi köze a kis barátnődhöz – közöltem. – Más egyéb?
- Egy székhez kötve kínozta órákon át, és azt mondod, semmi köze hozzá? – Scott már majdnem ordított, kezeiből automatikusan, szinte kilövelltek a karmai, és szemei vérvörösben villantak meg egy pillanatra, de hirtelen hangulatingadozásával sem hozta rám a frászt.
- Tedd csak el a bicskáid, haver – intette le Derek. – Itt nem sokat érsz vele.
- Klaust megigézték. Ami aggasztó, tekintve, hogy elvileg ez lehetetlen. Valami fura bűbájjal férkőzhettek a fejébe. Megígértem neki, hogy átnézek pár grimoire-t.
- Grimomit?
- Grimoire. A boszorkányok öröklött, tanult és saját kútfőből kipattant bűbájainak könyve, ami öröklődik a családban, vagy végakarat szerint. Olyan, mint egy mágikus napló.
- És honnan tudjuk, hogy nem idézik meg újra? – Scott nagyon nem fért a bőrébe, kezdtem csodálni, hogy egy ilyen hosszúra nyúlt nap után, hogyan képes egyáltalán még talpon maradni. A kanapén fetrengve néztem fel magas, nyúlánk alakjára, és a gravitáció kellemesen húzó hatása nem segített sokat.
- Nem tudjuk, csak sejtjük. Klaust azért nem olyan egyszerű megigézni – javítottam ki a fiú hibáját, álmosan mormogva. Derek keresztbefont karral lépdelt körbe, és fura csendbe burkolózva nézelődött a házban. – Aki tette, most valószínűleg le van gyengülve. Nem lenne ereje még egyszer megtenni, nem a közeljövőben. De a barátnődre azért csak vigyázz, nem csak a hibridek lehetnek rá nézve veszélyesek.
Innentől kezdve Scottból ömlöttek a kérdések. Derek pedig szép csendben mászkált fel s alá, míg én a végkimerülés határát súrolva készségesen válaszolgattam a fiú kérdéseire, hogy lerázzam végre.
Eleinte csak általános és egyszerű kérdéseket tett fel, leginkább Kirához kapcsolódóakat. Aztán kérdezett Klausról, hogy mi ő, ki ő – én pedig készségesen beavattam a vámpírok és ezzel együtt Klaus történelmébe.
- A tizedik században élt egy boszorkány, aki a családjával átszökött Amerikába, a nagy és pusztító járványok elől, mint például dögvész. A régi nagy boszorkák szelleme vezette ide, ahol az emberek havonta egyszer nagy és gyors farkasok alakját öltötték magukra. Az első generációs farkasok akkoriban még csak vaktában rohangáltak az erdőkben, de mivel Esther, a boszorkány és a családja, valamint néhány magukkal hozott rokonuk és barátjuk rettegtek tőlük, földalatti menedékekben húzták meg magukat a telihold éjszakájára. Ám egy este Niklaus, és az öccse, Henry kiszöktek, hogy meglessék, miért nem szabad soha feljönni. A fiatalabbik Mikaelson nem élte túl, így Esther elhatározta, hogy megvédi a családját, kerüljön az bármibe is. Nagy hatalmú, erős boszorkány volt, a ma ismert egyik legnagyobb.
Egy pillanatra Scottra pillantottam, aki velem szemben ülve hallgatta a mesét, amit én olyan jól ismertem már, majd Derek felé fordultam, akinek láthatóan sikerült felkeltenem az érdeklődését. Busás szemöldökeit ráncolva meredt rám, keresztbe font karjai azonban csak nem akartak ellazulni.
- Esther egy barátnőjétől kért segítséget, de az félt az ősboszorkák haragjától, így megtagadta a kérést. Így Esther maga kérte a Nap segítségét, és az akkoriban is ritka Fehér Tölgy erejét, hogy egy szűzlány vérével megitatva gyermekeit és férjét leszúrja őket, majd miután felébredtek, egy újabb korty vérrel megadta nekik a vámpírok halhatatlanságát, gyorsaságát, erejét és kifinomult érzékszerveiket. A vérükbe került a mágia, és létrejöttek a vámpírok. A napfény bántotta őket, amiért az ő segítségével születtek, a Fehér Tölgy – ami az egyetlen hatásos gyilkos fegyver ellenük – tövében lévő növények, tehát a vasfű pedig képesek bántani a vámpírokat. A természet bosszúja, hogy mivel védekezésképp jöttek létre, a vérfarkasok ellen, az első generáció harapása halálos a vámpírokra nézve.
- Akkor mire fel a hibrid szó? – értetlenkedett Derek, mert azt hitte az, hogy apró szünetet tartok, a történet végét jelenti. 

●●\●● 
*Crowley: Supernatural (Odaát) szereplő, a megformálója Mark Sheppard. Crowley egy egyszerű Crossroad Demon volt, azaz a keresztutak démonja, magyarul akinek az emberek eladják a lelküket, de aztán a Pokol Királya lett. 
Mit gondoltok? Mi kering a fejetekben? Ne maradjon ott, írd le nekem!

Fruzsii

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése