2014. szeptember 3., szerda

Chapter Seven - In the woods

Sziasztok!

Tudom, megint késtem, ezer bocsánat érte, és vigasztaló csókok repkednek ezerrel, viszont meg kell értenetek, amiért ez a következő néhány hétben még lehet hogy így marad. Előfordulhat az is, hogy egy-két hét kimarad résztechnikailag, mert kezdenek elfogyni az előre megírt dolgaim, de igyekszem majd lendületben maradni és elkerülni mindezt. Tudom, a suli ócska kifogás, és nem is használnám, ha nem lenne igaz. Elkezdődött a tizenegyedik év, ami már ugyebár számít, és van olyan tárgy, amiből fel kell húznom magam, ilyen meg olyan vizsgákra kell készülni, és a suli történetében először kilenc-tizedik óráink is vannak. Én megkérdeztem a tanárokat, néhány régebbi diákot, tesómékat, és olyat aki nem itt, de már végzett, és soha senkinek nem volt még kilenc-tizedik órája, pláne nem többször is. Csengő sincs, a tanárok is megdöbbentek.

Magyarán annyi volt a lényeg, hogy bocsánat a késért most is, és előre is, mert lehet még ilyen.

A kommentet (fogok válaszolni is, csak előbb letudom a biogén elemeket) és pipákat köszönöm, feliratkozóknak nagyölelés innen is. Szorítsatok nekem, ahogy én szorítok értetek!:)

Kellemes olvasást!

Chapter Seven – In the woods

Derek hamarabb csukta be előttem az ajtót, minthogy beülhettem volna a kocsiba.
- Mit akarsz, Derek?
- Stiles apja a seriff a városban – közölte. – Miután elmentetek, befutott egy hívás három öngyilkosról, az erdő közepén. Mindez egybeesik azzal, hogy hazatérsz, berendezkedsz…
- Gondolod, hogy hazajövök a szülővárosomba kinyírni három embert, aztán lelépni? Derek, hol hagytad a logikád, a gimiben? – ráncoltam a homlokom. – Ez az összeesküvés elmélet nagyon aranyos hobbi, de szeretnék hazamenni, letusolni, és meginni egy nagy adag vért, a pengém örömére – lóbáltam meg a dobozt. – Tudod, ma a te drága Scott barátod megint leszívta az agyamat.
Bee

- A rendőrség nagy erőkkel kezdte meg a nyomozást Beacon Hills mellett, az erdő mélyén, ahol két turista az ösvénytől eltévedve három nő testét találta meg. A fiatal nők valószínűleg valamilyen szekta tagjai voltak, és rituális áldozatként lettek öngyilkosok. – A hírolvasó monoton hangja majdnem álomba ringatott, de amint kimondta a város nevét, kipattantak a szemeim. Félálomban fetrengtem a kanapén, egy puha takaróba csavarva magam.
Baldwin alig percekkel a meglepő halálesetek híre után lépett be a bejárati ajtón. Csapzott volt, koszos és izzadt, a cipőjéből csavarni lehetett volna a sarat. Az arcán egy fura seb éktelenkedett; különössége leginkább magában a létezésében merült ki, hisz alapvetően a vámpíroknál is gyorsabban gyógyul.
- Jó reggelt, Bee.
- Neked is, Bald. Merre jártál az éjjel? Vártalak tegnap – kíváncsiskodtam óvatosan, majd a reggelire irányuló kérdésére a konyha felé intettem válaszként.
- Volt egy kis dolgom, amiről magam szerettem volna gondoskodni.
- Beacon Hills mellett, az erdőben? – A kérdésem meglepte, mert összehúzott szemöldökkel nézett fel rám a kávés bögréjéből. – Benne volt a hírekben, épp az előbb mondták.
- Aggódnom kéne?
- Azt hiszik, hogy rituális öngyilkosság volt – legyintettem. A dzsekijét az egyik székre dobta, barna pólója megfeszült az izmain, mire hirtelen jobbnak éreztem hamar elkapni róla a tekintetem.
- Ezt szeretem az emberekben – nézett rám vigyorogva. Ilyenkor a naivabbik énem őszintén boldognak látta, ám az a részem, amelyik ismerte, csupán egy olyan pszichopatát látott, akinek összejöttek a dolgok. – Olyan bájosan naivak.
- Miért… haltak meg? – Teljesen biztos voltam benne, hogy nem akartam tudni, de meg kellett kérdeznem.
- Velük kezdődött egy folyamat, aminek az eredményeképp eltörlöm Audrey Crusade-et a föld színéről.
Három hangos koppanás hangzott az ajtó felől, ami félbeszakította Bald szinte szégyentelenül kárörömben úszó nézését. Az ajtóhoz lépve fáradt nyűglődéssel tártam azt szélesre.
- Reggelt! – vetette oda a folyosón álldogáló lány. Hosszú, sötétbarna tincseit kontyba kötötte, néhány huncut tincs mégis szeplős, különleges arca körül ugrált.
- Neked is. Segíthetek?
- Én kértem, hogy jöjjön ide, Bee – termett mellettem Bald hirtelen. Hatalmas tenyere a derekamra csúszott, ami egyszerre töltött el bizsergető boldogsággal és feszélyező félelemmel. Baldwin időzített bomba volt, és ennyi idő után sem tudtam rájönni, mi okoz robbanást. – Ő itt Lauran. Boszorkány, és úgy gondoltam, a segítségünkre lehet.
Képtelen voltam eldönteni, ezt most sértésnek vegyem-e vagy sem, de végül arra jutottam, hogy így se, úgy se mondanék egy árva szót sem.
- Kerülj beljebb, kérlek. – Baldwin nekem félig hátat fordítva tárta ki a karját, és invitálta beljebb az idegent, akinek a létezéséről valahogy elfelejtett említést tenni az elmúlt néhány hónapban.
Egy pillanatra elkaptam Baldwin pillantását, és újra végigfutott az agyamon az immár oly sokszor átrágott gondolat; mennyi minden elrejthető egy jóképű arc mögé.
Baldwin zöld szemeivel, szeplőivel és kisfiús, mégis férfiasan markáns vonalaival és izmaival a mai világban már modelltől kezdve színészen vagy énekesen át bármi lehetett volna, egészen egy mekis eladóig, akinek csak annyit mondd az ember, hogy „Jó napot!” és „Köszönöm!”, mégis ösztönösen azt gondolnánk, hogy milyen helyes srác, milyen jólelkű ember lehet. Zsivány mosolya rejthetne egy Shakespeare-t idéző irodalomtanárt, egy gyógyulófélben lévő játékfüggőt, egy feltörekvőben lévő politikust. Ám mindezek helyett, egy veszélyes és őrült pszichopata ördögi terve bújt meg a több száz éves íriszek mögött.
Mire feleszméltem, már nagyon belemelegedtek a beszélgetés… helyett a sustorgásba a kanapén, így én jobbnak láttam kicsit odébb vonulni, és hagyni, hogy kialakuljon a dolog.
Amikor egy-két órával később a lány végre eltűnt a lakásomból, kissé morcosan, és teljesen szótlanul tettem keresztbe a karom, és a csípőmmel a pultnak támaszkodva néztem, amint Baldwin arcán elterül az a sokatmondóan semmit jelentő mosoly, ami olyan végtelenül kiismerhetetlenné tette.
- Alakulóban van már a mesterien agyafúrt, kidolgozott, és ördögien lehetetlen terved? – kérdeztem végül, minden szarkazmusomat belevegyítve ebbe az egyetlen mondatba.
- Igen. De miért hallom úgy, hogy féltékeny vagy? – kérdezte Baldwin, miközben ide-oda téblábolva lengedezett, és összehúzott szemmel mért végig többször is, egymás után.
- Nem vagyok féltékeny. Miért lennék? Elvégre mindkettőnket használsz, a céljaid elérése érdekében, jól mondom? – vágtam vissza azonnal, habár korábban sosem gondoltam ebbe bele tudatosan. A felháborodott gondolat egyszerűen ott lappangott a tudatom szélén, és arra várt, hogy előrukkolhasson.
Baldwin tekintete megvillant, mint az éhező kígyóé, ami prédára lelt.
- Történt valami, amiről tudnom kéne, Bee? Mert ha nem, akkor azt ajánlom, fejezzük be ezt a beszélgetést – tűrte fel a pólója ujját, majd fenyegető felsőbbrendűséggel tornyosult fölém.
- Nem. Nincsen semmi – fordítottam hátat, majd berobogtam a szobámba, ahol egy éles balkanyarral kikanyarodtam az erkélyre. A korlátra támaszkodva vettem mély és zilált levegőket, igyekeztem megnyugtatni a tomboló gondolataimat és a zakatoló szívverésemet.
- A konyháig hallani, ahogy dobog a szíved, mi lenne, ha esetleg elárulnád, mi a franc bajod van – közölte, és a látszólag teljesen nyugodt, és kedvesen selymes hangja mögött én meghallottam a pattogó dühöt.
- Nincs én nekem semmi bajom – sziszegtem, annak ellenére is, hogy minden ízemben remegtem a félelemtől, mert tudtam, hogy bármelyik pillanatban képes kiszorítani belőlem az élet utolsó szikráját is.
Alig telt el a másodperc tört része, Baldwin ott magasodott fölém, alig tíz centire tőlem, láttam, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed.
- Nem értem, miért kell ennyire körmönfont, bonyolult, és sok ember életét igénylő tervet kitalálni ahhoz, hogy egyetlen ribancok kinyírj.
- Azért, mert az a ribanc, sokkal nagyobb büntetést érdemel, mint az egyszerűen megváltó halál. Az egész univerzumot csavarja meg újra és újra, valahányszor levegőt vesz, egészen ezernyolcszázhatvannégy óta. Nem gondolod, hogy elég nehéz lesz ezt kibogozni?
Lenyűgözött a lelkesedés és a szenvedély, ami sugárzott belőle, mikor arról beszélt, hogy véget vessen egy életnek.

Negatív értelemben.

Audrey

Habár végtelenül fájdalmas volt hallgatnom Peter tömény hülyeségét, ami megállás nélkül, szarkazmusban tocsogva áradt belőle, mint a levegő, amit kifújt, mégis megérte elmennem aznap este az erdőbe. Annak ellenére is, hogy minden porcikám tiltakozott ellene.
A fák közt lapulva Peter végre befogta a száját. Derek válla alig centikkel volt az állam alatt, a hátára támaszkodva figyeltem az eseményeket, miközben Peter egy pár méterre álló vaskos fa törzse mögött lapult meg. Figyeltük a rendőröket, ahogy sárga riasztó szalaggal körbevették a területet, ahogy kitették a számokat és mindent lefényképeztek. Utat engedtek a patológusnak, aki néhány segítőkész rendőr segítségével, a vizsgálat után zsákba helyezte a holttesteket, majd egy nagy fekete furgonnal elhajtott.
A rendőrök még koránt sem végeztek a nyomozással, úgy tűnt még órákig dolgozni akartak a helyszínen. Nem igazán igyekeztek elvonulni onnan.
Derek hirtelen felpattant, átugrotta a bokrot, majd magabiztos, hosszú léptekkel a seriff mellé sietett. Mikor a középkorú férfi, akinek kezdődő ráncaiban több aggodalom ült, mint amennyit emberi lélek el tudna viselni, meglátta Dereket, szemei felcsillantak, majd körbekapta a tekintetét a terepen, és a helyettesével kiürítette az eset környezetét.
Odaléptem hozzájuk, nyomomban Peterrel, akiből szinte áradt, hogy semmi kedve az egész hajcihőhöz. Legjobb tippem szerint egyszerűen benne volt a félsz, hogy esetleg őt is megpróbálják feláldozni, így szeretett volna utánajárni, hogy egy lépéssel előrébb kerüljön. De inkább nem kérdeztem.
Dinamikus mozdulattal nyújtottam ki a karom, mint normál esetben tettem volna; a seriff kétkedő, idegenkedő pillantással helyezte vaskos, érdes tenyerét az enyémbe, és mutatkozott be.
- Stilinski seriff. Magáról beszélt a fiam?
- Minden bizonnyal – biccentettem, és miközben a vérfarkasok is munkához láttak, én egyenesen ahhoz a területhez léptem, ahol nem sokkal korábban még a hullák feküdtek. A vér fémes, nehéz szaga megfeküdte a levegőt. Az avar alatt egy jókora tócsa terült el; jobban mondva három. Minden test helye alatt egy. 

                                                                        ●●\●●
Ne félj megosztani velem a véleményed!:)

Fruzsii

1 megjegyzés: